Ötven esztendeje nem tapasztaltunk ilyen alacsony vízszintet a Kolon-tóban, ami egyértelműen rávilágít a Homokhátság pusztulásra ítélt állapotára is.
Tavirózsák a víz tükrén egy korábbi esztendőben - Kép: Kiskunsági Nemzeti Park
A Kolon-tó, amely Izsák közelében terül el, szinte teljesen kiszáradt, ami jól szemlélteti a Homokhátságon tapasztalható súlyos vízhiányt és a fokozódó szárazságot. Ez a jelenség figyelmeztet arra, hogy a klímaváltozás hatásai még tovább rontják a helyzetet, és komoly kihívások elé állíthatják a környék ökoszisztémáját.
Olvasóink jelezték, hogy a Kolon-tó idén teljesen kiszáradt, ezután fordultunk a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságához, hogy mi lehet a kiszáradás oka, és hogy hogyan lehetne ezt megakadályozni. A nemzeti park válasza alapján vesszük végig, hogyan jutottunk el a mostani helyzetig.
A Kolon-tó egy évezredekkel ezelőtt kialakult Duna-ág helyén jött létre az északnyugat-délkelet irányú buckasorok között, majd az elpusztult növényzet elkezdte feltölteni a tómedret, miközben jelentős mennyiségű tőzeg is képződött, amit bányásztak is később. A tó természetes fejlődését az emberi beavatkozás törte meg, az 1895-re megépült Fülöpszállás-Kecskemét-vasútvonal, majd néhány évtizeddel később Kecskemét és Dunaföldvár között átadott főút is hozzájárult ahhoz, hogy megszűnjenek a felszíni összeköttetések a tó és a tőle északra lévő vizes élőhelyek vonulatai között. Ennél is nagyobb csapás volt, amikor 1927-28-ban elkészült az a lecsapoló csatorna, ami a tó vizét a Duna-völgyi-főcsatornába vezette. A tó ekkor is majdnem teljesen kiszáradt, és a csatorna a környező művelt területek alól is elszívta a vizet.
A tavat évtizedekkel később különböző intézkedésekkel igyekeztek helyreállítani. Az első lépésként 1989-90-ben létrehoztak egy 1,4 méter mély és 6,3 hektáros nyílt vízfelületet. Két évtizeddel később pedig 12 kisebb tavacskát alakítottak ki, melyek eltérő mélységűek voltak, és a korábbi tőzegbányagödrök kiásásával jöttek létre, amelyeket csatornák kötöttek össze. Az utolsó jelentős beavatkozás 2011-13 között zajlott, amikor egy 20 hektáros, változó mélységű, szigetekkel tagolt vízfelületet alakítottak ki. A nemzeti park szakértői megállapították, hogy ezek a beavatkozások hozzájárultak a párolgási veszteségek csökkentéséhez, mivel a nyílt vízfelület kevesebb vizet párologtat, mint a sűrű, erőteljes növekedésű mocsári vegetációval borított területek.
Csapadékos időszakokban a hatalmas tómeder, mely több millió köbméter vizet képes befogadni, egészen jelentős mértékben megtelt, így egy körülbelül 5,5 kilométer hosszú és 1,5-2,5 kilométer széles területet borított el a víz. Jelenleg azonban már csupán a Nagy-víz és az Öreg-víz kikotort medreiben található állandó vízborítás.
A nemzeti park megfigyelései alapján az elmúlt évek során a szárazság egyre súlyosabbá vált az 1200-1400 hektáros mocsaras, lápos élőhelyen. Idén először tapasztaltuk, hogy a nádas alatt nem volt víz, csupán a kotrásokban maradt némi folyadék. A tó legsekélyebb északi szakasza, a Tókás, a nyár végére teljesen kiszáradt. A nemzeti park által küldött vízszintdiagram is világosan mutatja, hogy ötven év óta nem volt ilyen alacsony a vízszint a Kulléri-zsilipnél.
A meder azon szakaszán, amelyet nem érintett a kotrás, sűrű, mocsaras növényzet burjánzik. Itt már egy ideje csak olyan fajok találhatóak, amelyek alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz, és képesek elviselni az időszakos kiszáradást vagy akár vándorolni is. Az idei vízhiány eddig nem váltott ki drasztikus növény- vagy állatpusztulást, azonban ha a kotrástól mentes területek is teljesen kiszáradnának, az súlyos következményekkel járhatna a helyi ökoszisztémára nézve.
A tó vízkészletének megőrzése érdekében évtizedek óta zárva tartják a régi lecsapoló csatorna zsilipjét. Ez a döntés hosszú időn keresztül sikeresnek bizonyult, hiszen a vízszint jelentős mértékben emelkedett a korábbi, kiszáradt állapothoz képest. Azonban mostanra világossá vált, hogy a vízelvezetés megtiltása önmagában már nem elegendő a folyamatok megfékezésére, és a tó újra kiszáradásnak indult.
Az okok lényegében hasonlóak a hazánk más alföldi vidékein tapasztalható jelenségekhez. A csapadék mennyisége folyamatosan csökken, vagy jelentősen megváltozott a térbeli eloszlása, miközben a párolgás mértéke nőtt, a felszín alatti vízkészletek kiaknázása fokozódott, és a felszíni vizek elvezetése csatornákon keresztül valósult meg. A különböző gazdálkodási módszerek és tájhasználati gyakorlatok csökkentik a talajba beszivárgó vízmennyiséget, míg a másutt jótékony hatást kifejtő faültetések és ültetvények itt éppen a szárazság fokozódását segítik elő.
A Kolon-tó vízutánpótlásának nagy részét a Homokhátság nála magasabb fekvésű, tőle keletre és északra található területeiről a Duna irányába áramló felszín alatti vizek adták korábban. A jelentős talajvízszint-süllyedés miatt a tavat tápláló, egyes pontokon gyakorlatilag forrásként működő, felszín alatti vízáramlások leálltak, ezek vízkészletét nem tudja pótolni a mederbe hulló, valamint a közvetlen felszíni vízgyűjtőről, a tó szomszédságából beszivárgó csapadék. A tó nyugati irányban le is ad felszín alatti vizet, tehát csak folyamatosan működő vízáramlási rendszerben képes nagy mennyiségű víz tartósan létezni a mederben.
A tó kiszáradásának megakadályozása érdekében a homokhátsági talajvíz szintjének jelentős emelése és a tómedret tápláló felszín alatti vízáramlások helyreállítása lenne a legmegfelelőbb megoldás. Bár rövid távon ez valószínűleg nem tűnik reálisnak, a térség vízügyi helyzetének javítására állami tervek és szándékok léteznek, amelyek hosszú távú jövőképet kínálnak – olvasható a nemzeti park nyilatkozatában.
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) koordinálásával tervezett vízpótlási program szerint a Fülöpháza környékén lévő kiszáradt tómedrekbe emelnének fel dunai eredetű vizet, amelyet aztán az Ágasegyháza-Orgoványi-rét területére vezetnének. Az ott beszivárgó víz a Kolon-tó állapotát is javíthatja, mert a két terület közvetlen felszín alatti áramlási kapcsolatban van.
Egy alternatív megoldás, hogy a Kolon-tó medrébe csatornák és nyomócsövek segítségével közvetlenül vizet juttatnak a Dunából. Ez azonban nem mentes a kockázatoktól, mivel a tóba bevezetett víz révén különböző idegen fajok is könnyen bejuthatnak, ami jelentősen megváltoztathatja az ökológiai egyensúlyt. A nemzeti park szakemberei viszont úgy vélik, hogy még e kockázat vállalása is kedvezőbb alternatíva, mint a tó teljes kiszáradása.
A tó feltöltése felszín alatti vizekből komoly áldozatokkal járna. Ez a lépés több négyzetkilométeren megnövelné a talajvízszint csökkenését, ami negatívan érintené a mezőgazdasági területeket is. Ennek következtében a víz ismét elindulna oldalirányban a tóból, és végül alig maradna valami a mederben.
A Homokhátság problémáiról, vízgazdálkodási nehézségeiről többször írtunk már. Vannak olyan kutatók, akik szerint már megállíthatatlan a szárazodás. Az OVF már tervezett olyan 1700 milliárd forintos projektet, amivel szerintük megoldható a terület vízpótlása, de ennél is sok a kérdőjel.
