Természetesen, íme egy egyedi megfogalmazás a kért kifejezésekről: **Árrés**: Az árrés a termék vagy szolgáltatás árának és a beszerzési költségnek a különbsége, amely a vállalkozás profitját jelzi. Ez a mutató kulcsfontosságú a pénzügyi tervezés és a vá
Ha nem figyelünk oda, könnyen válhatunk a közgazdaságtan amatőr szakértőivé. Az utóbbi időszak megélhetési válsága óta nem csupán szenvedélyesen politizálunk, hanem kénytelenek vagyunk a gazdasági összefüggéseket is felfedezni. Nem mintha ez lenne az álmunk; mi csupán annyit szeretnénk, ha az infláció végre stabilizálódna, és az árak visszatérnének egy elfogadhatóbb szintre. De ha ez nem valósul meg, legalább próbáljunk megérteni, miért ürül ki a pénztárcánk ilyen gyorsan!
A gazdasági helyzet zűrzavara körül mindannyiunkban felmerül a kérdés: kinek is érdemes hinni? A kormányok, miniszterelnökök és nemzeti bankok vezetői szorgalmasan próbálnak megnyugtatni minket, de a gazdasági elemzők és a nemzetközi hitelminősítők szavai gyakran inkább olaj a tűzre, mintsem megnyugtató szavak. Ki a megbízhatóbb forrás, az optimizmust hirdető politikai elöljárók, akiknek az optimizmus a fő mottójuk, vagy a pesszimista szakértők, akik mindenféle válságos helyzetet a deficitek és egyéb gazdasági zűrzavarak tükrében próbálnak értelmezni? A közgazdaságtan, bár egzakt tudomány, valójában mintha egyfajta félig természettudomány is lenne. A kormányok ugyanis szívesen alkalmazzák a kísérletezést, minket, adófizető polgárokat pedig gyakran kísérleti nyulakként kezelnek. A gazdasági rendszerek működésében a természeti törvények látszólag nem mindig érvényesülnek, ám van néhány kivétel, mint például a jól ismert "a szegény embert az ág is húzza" közmondás, amely a jövedelmi különbségek és a gravitációs erők különös összefüggéseit érzékelteti. A törvények közül talán az energia megmaradásának elve a legérdekesebb, hiszen azt hirdeti, hogy semmi sem vész el, csupán átalakul. A közgazdaság világában azonban nehezen hihető, hogyha a profit veszteséggé alakul, az ne lenne valójában egyfajta kár. Az életünk és a gazdaság összefonódásában ez a paradoxon mindannyiunk számára kihívásokat jelent, és sok kérdést vet fel a jövőnkkel kapcsolatban.
Régebb csak az ügyvédek csűrték-csavarták a szót, jogréseket és törvényes kibúvókat keresve, de mai világunkban a közgazdászok is megbokrosodtak. Kevesebbet számolnak és sokat fantáziálnak, és bárki aki erre képes, már biztos gazdasági csodákat ajánl és jövendöl a világnak. A legkülönösebbek mindenesetre az éppen közvetlen gazdasági hatalmat gyakorló politikusok, akik országuk hanyatló, esetleg katasztrofálisan teljesítő gazdaságát képesek fejlődésként magasztalni. Hogy csakugyan rosszul mennek a dolgok, azt onnan lehet(ett) tudni, hogy több országban is az alapélelmiszerek és energiahordozók kereskedelmi árrését maximalizálták, vagy egyenesen befagyasztották. Tették ezt azzal a céllal, hogy a leginkább nélkülöző, vagyis ezen országokban nagyon is széles néptömegek tehetetlen haragját leszereljék, bebizonyítván nekik, hogy mennyire gondjukat viseli értük aggódó kormányzatuk. Az akut gazdasági bajokat a kereskedőkre, elsősorban a személytelen multinacionális konglomerátumokra kenték, és állami beleszólással megregulázták őket. Ha demagógiából meg lehetne élni, ha jól lehetne a népeket vele lakatni, akkor dicső korunkban senki nem lenne éhes. Van ahol bölcsen az árszabályozás történelmi előzményeire is rámutatnak, éspedig az 1930-as évek Egyesült Államaira, ahol a szövetségi kormányzat Franklin D. Roosevelt elnöklete alatt befagyasztotta az alapélelmiszerek árait, elfelejtve azt a körülményt megemlíteni, hogy míg a Roosevelt-adminisztráció szokatlan intézkedései bevezetésekor kénytelen volt Great Depression-ről beszélni, addig térségünk államainak árrés-manipulátorai pillanatig sem ismernék el a gazdasági bajokat, melyekért maguk is közvetlenül felelősek, ehelyett humanitárius pózba vágják magukat.
Az árrés fogalma régóta ismert, de az Áfa-rés vitathatatlanul a legújabb idők figyelemfelkeltő témájává vált. Az Áfa-rés, amely a jogszerűen beszedhető és a ténylegesen beszedett áruforgalmi adó közötti különbséget jelöli, nemrégiben feszültségeket generált a román kormány és az Európai Bizottság között, ugyanakkor a hazai közvéleményben is aggodalmat keltett. Kiderült, hogy az EU a "nagymama befőttjével" is számolva, tehát a román háztartások által saját felhasználásra előállított, jelentős háziipari termékekre is elméletileg áfát számítva állította Romániát az európai szégyenpadra, mindezt a szokatlanul magas, 37%-os áfarés miatt. Ezt állította a Román Adóhivatal elnöke, aki a "befőttes" utalások után kénytelen volt tisztázni, hogy szó sincs adóellenőrzésekről a nagymamák konyhájában, hiszen előző kijelentése csupán egy elméleti fejtegetés volt. Sokak számára megnyugtató volt ez a magyarázkodás, pedig a mentegetőzés nem kevesebb súlyos következményekkel jár, mint az eredeti kijelentés! Míg az adóhatóság elnöke szavakkal játszik és elméleti számításokkal foglalkozik, a fogyasztók által a termelőknek és szolgáltatóknak kötelezően kifizetett áruforgalmi adó rejtélyes módon nem a költségvetésben, hanem ki tudja hol tűnik el. A kérdés az, hogy az adóhatóság elnökének mikor lesz ideje cselekedni, és elkezdi-e végre a valódi adócsalók felkutatását? Mert a szavak mögött cselekvésre lenne szükség, hogy a helyzet valóban javulhasson!
