Van-e értelme mindent kockáztatni a szerelemért? Ez a kérdés sokunkban felmerülhet, amikor a szívünk és az észünk között kell választanunk. A szerelem képes elragadni minket, boldogságot és szenvedélyt hozva az életünkbe, de vajon megér-e annyit, hogy a b

Már kilencedik óta ismerem őt. Tizenöt évesen talán még nem értettem volna, miért ver gyorsabban a szívem, amikor ránézek, de ma, 22 évesen pontosan tudom. Minden mosolya, minden hülye vicce, minden apró gesztusa, ami másnak talán észrevétlen maradna, engem teljesen levesz a lábamról. És mégis...

Mindig csak a legjobb barátja lehetek. Az a fiú, aki ott van, amikor sír, aki meghallgatja, aki asszisztál a szívfájdalmaihoz, aki nevet vele, és közben csendben őrzi a saját érzéseit.

Folyamatosan figyelemmel kísértem, ahogy minden egyes kapcsolatában kudarcot vall, végigéltem a fájdalmas szakítások és a pillanatnyi szenvedélyek hullámvölgyeit.

Én voltam a biztos pont. Én voltam az, aki vigaszt nyújtott, aki emlékeztette, hogy nem kell sietni, hogy minden rendben lesz.

Nem tudtam örökké várakozni. Átéltem néhány felszínes, könnyed kapcsolatot, ahol lányokkal osztoztunk a nevetés örömében, de egyikük sem tudta megtestesíteni azt, akire valójában vágyom. Mert az igazi... az mindig is ő volt.

Most már fél éve van valakije. Egy másik fiú, aki lehet, hogy jobban néz ki, talán szórakoztatóbb, talán éppen azt a figyelmet és törődést adja neki, amire én nem vagyok képes. És én itt állok mellette, mosolygok, dicsérgetem, mintha minden rendben lenne, miközben a szívem mélyén érezhető a hiány.

Minden egyes nevetésük, minden közösen eltöltött pillanat olyan éles fájdalmat okoz, mintha belülről szúrnának meg egy késsel.

Elmondhatnám-e neki a valóságot? Azt, hogy nem csupán barátként tekintek rá? Hogy minden egyes nap álmodozom arról, hogy végre észreveszi, hogy egy különleges kötelék fűz minket össze?

Talán már késő? A csend túlságosan elnyújtódtak, a barátságunk pedig annyira megszokott, hogy biztonságos és kényelmes börtönné vált. De vajon ez tényleg örök maradhat, vagy csak egy illúzió, ami soha nem válik többé valósággá?

Néha az ablak előtt álldogálok, és az éjszakai égboltot bámulom, miközben azon töprengek, érdemes-e mindent kockáztatni a szerelem oltárán. Vajon lesz-e valaha egy kis hely az ő szívében az én számomra is, vagy örökre csak az a barát maradok, aki csendben imádja őt, és titkon abban reménykedik, hogy egyszer talán...