A gyümölcsöt lángra lobbantották, és a tűz mágikus erejével szerelmet szőttek - Fedezd fel Szent Iván-éj titokzatos varázslatait!

Nikolai Astrup „Midsummer Night” című festménye lenyűgöző műalkotás, amely a nyári éjszakák varázsát örökíti meg. A festmény színei és kompozíciója egyaránt kiemelik a természet szépségét és a nyári ünnepek hangulatát. Astrup egyedi stílusa és a finn táj iránti szeretete áthatja a művet, amely a nyári napforduló misztikus és mágikus pillanatait idézi fel. Az alkotás nem csupán egy éjszakai jelenetet ábrázol, hanem a természet és az ember kapcsolatát is bemutatja, megörökítve a nyár bűvöletét és az ünneplés örömét.

Június 21-e a nyári napforduló varázslatos pillanata. Ezen a napon a nap a legmagasabb pontra emelkedik az égen, ami azt jelenti, hogy a nappal hosszan nyúlik el, míg az éjszaka alig leplezi a csillagok ragyogását. Az északi féltekén ez az időszak a termés betakarításának közeledtét is hirdeti, amikor a természet bősége és a nyári napfény összhangban ünnepli a föld adományait.

A Gergely-naptár, amit ma is használunk, igyekszik összhangba hozni a Föld Nap körüli keringését a naptári év napjaival, de a nyári napforduló pontos időpontja nem esik mindig ugyanarra a napra, hanem a Föld Nap körüli keringéséből adódóan évről évre változhat a pontos időpontja. Idén június 21-én, magyar idő szerint hajnali 04:42-kor következett be, ez volt az a pillanat, amikor a Nap-Föld középpontokat összekötő egyenes és az egyenlítő síkja által bezárt szög a legnagyobb értékét (kb. 23,5 fok) érte el a Nap északi félgömbön való elhelyezkedése mellett.

Ami számunkra a nyári napfordulót jelenti, az a déli féltekén élők számára a téli időszak kezdetét hozza el. Míg nálunk júniusban a napfény és a meleg uralkodik, addig ott, a másik féltekén, ez az időszak a tél beköszöntét jelenti. Decemberben pedig, amikor mi a hideg hónapokat éljük, ők a nyár örömeit élvezik.

Ennek megfelelően Ausztráliában a summer solstice (nyári napforduló) nevet használják a decemberi napfordulóra, a júniusi napforduló neve pedig winter solstice (téli napforduló).

Magyarországon a kereszténység felvétele óta Szent Iván napjához (éjjeléhez) kötik a nyári napfordulót, ami június 24-ére esik. De hogyan lett június 21-éből 24-e? A válasz a csillagászatban és a naptárreformban keresendő. A kétféle időszámítási mód, a tropikus - azaz a Földhöz viszonyított napállás - és a tényleges naptári évek közti különbség miatt a naptárreform óta három nap időbeli "előrelépést" eredményezett. A legtöbb kultúrában számos ősi szokás kapcsolódik ehhez a dátumhoz. A napfordulókat már a keresztény vallás létrejötte előtt megünnepelték Egyiptomban és néhány közel-keleti népnél.

Az ünnep jelentése a fény és a világosság diadalát szimbolizálja a sötétség és a halál felett, ezért az egyház Keresztelő Szent János születésnapját választotta ennek a napnak a megünneplésére. De miért hívják mégis Szent Iván napjának? Ennek oka az, hogy az Iván név a régi magyar Jovános vagy Ivános formából ered, továbbá a János név szláv változata is hozzájárult a név elterjedéséhez. A magyar és nyugati szláv hagyományok között számos párhuzam található, amelyek mindkét kultúrára a délszláv hatások nyomait viselik.

Ez a nap keresztény ünnepnek számít, de a hozzá kapcsolódó szokások a kereszténységet messze megelőző korokból erednek. Az ősember a nyárközépi tűzgyújtással minden bizonnyal a napot próbálta meg támogatni a sötétséggel vívott harcában.

A termékenységi vagy tisztító tűzugrás, amelyet a fiatal szerelmesek hajtottak végre, már az ókori Egyiptomban is jelen volt.

Hazánkban az ünnep és a hozzá fűződő szokások átvétele a kereszténység igen korai, még bizánci hatás alatt álló korszakában történhetett meg, esetleg korábban, már a vándorlás ideje alatt megismerkedhetett a magyarság e szokásokkal. A kereszténység megjelenésével a nap szerepe háttérbe szorult, de a tűzgyújtás megmaradt. A tüzet elődeink gyakorlati haszna mellett a világosság, a tisztaság, az egészség, az elevenség, a szenvedély, a szerelem és az örök megújulás jelképének tekintettek.

Különböző források alapján a 11. századra visszanyúlva már megfigyelhető, hogy Iván előestéjén tüzet gyújtottak, amely körül táncoltak és ugrándoztak, hasonlóan a pogány hagyományokhoz. Ugyanakkor más kutatók úgy vélik, hogy az ünnep csak a 15. századtól vált elterjedtté.

Ezen a napon a hagyományok szerint különféle rituálékat végeznek. A gyerekek összegyűjtik a szemetet és a csontokat, hogy azokat meggyújtsák, füstöt okozva ezzel. Ennek a szokásnak az eredete abban rejlik, hogy a pogányok a kutak környékén tüzet szoktak gyújtani, hogy elriasszák a kígyókat. Ez Szent János napjának időszaka, amikor a keresztény közösségek, a tudatlanság hatására is, tűzgyújtással próbálták elűzni a szomorúságot, remélve, hogy minden bánatuk a lángokban elvész. Így számolt be Bod Péter, egy református lelkész, a 18. században a Szent Iván-éji hagyományokról.

A június hónap varázslatos utazást kínál, hiszen Szent Iván havának is nevezik. Ezen időszak különlegessége a tűzgyújtás rituáléja, amely során a tűzcsóvák táncot járnak, lobogva világítva meg az éjjelt. Hazánk különböző tájain ez a tűzi mulatság gyakran hosszú énekekkel is együtt jár, melyek a hagyományok mélyére nyúlnak. Emellett a víz, a növények, a fűfélék, a virágok és a gyümölcsök köré szőtt hiedelmekkel is gazdagodik az ünnep. Az ünneplés estéjén készített koszorú, amelyet a ház bejáratára akasztanak, különleges védelmet nyújt a tűzvészek ellen, és sok vidéken varázserőt tulajdonítanak neki.

Az Ormánság vidékén egy régi hiedelem élte mindennapjait, amely szerint ha egy édesanya elveszítette kisgyermekét, akkor Szent Iván napját megelőzően tilos neki almát fogyasztania. Úgy tartották, hogy e gyümölcs elfogyasztása elrabolja a mennyországban lévő gyermek aranyalmáját, így fájdalmát még fokozva. A hiedelem mélyen gyökerezett a közösség tudatában, és generációkon át öröklődött, figyelmeztetve az anyákat, hogy tiszteljék az elveszett ártatlanokat.

A tűz körül gyermektelen nők ültek, kezükben édes cseresznyék, amelyekről úgy vélték, hogy varázslatos módon segítenek a gyermekáldás eljövetelében. Az apró gyümölcsök lédús piros szemeikben remény és vágy csillant meg, miközben a tűz lángjai táncoltak előttük.

A tűzugrálás hagyománya során a tűzbe dobott gyümölcsnek különleges jelentősége volt. A gyermekeket a tűzben sült almával ajándékozták meg, hogy erősek és egészségesek maradhassanak. Szeged környékén e gyümölcs a fog- és hasfájás ellenszereként vált ismertté, míg Baranyában a sírokra is helyeztek belőle, tiszteletadásként az elhunytaknak. Csongrád vidékén úgy vélték, hogy az almát a tűzbe dobva az elhalt rokonok is részesülnek az ízletes gyümölcsből. Emellett Szent Iván éjjelének harmatja is különleges varázserővel bírt. A mezőkről gyűjtött harmat életvíznek számított; a hiedelmek szerint a vele való mosdás csodákra volt képes, gyógyítva a szem- és bőrproblémákat.

A tűzugrás hagyománya, mely a második világháborúig számos magyar nyelvterületen élt, különleges népszokásként maradt fenn, amelynek fő célja az egészség és a szerelem varázslása volt. E népszokás leginkább az északi területeken, mint Nyitra, Hont és Bars, valamint Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében élte virágkorát. A tűz alapanyagául szolgáló zsúpszalma, rőzse, májusfa, gaz és akár szemét is felhasználható volt, amelyeket gyakran a lányok gyűjtöttek össze, és ők maguk gyújtották meg a tüzet. Az elkészített tűz gyakran négyszögalakúra formálódott, szimbolizálva a közösség összetartozását és a hagyományok tiszteletét.

A néphagyomány szerint Szent Iván éjszakáján, ha egy fiú és egy lány együtt ugrik át a tűz felett, a sorsuk összefonódik, és egy párt alkotnak. Ezen a mágikus éjjelen a házasságok megkötése is különösen kedvezőnek számított. A 20. század elején Kodály Zoltán olyan népdalokat gyűjtött össze, amelyek kifejezetten a tűzugrás szertartásához kapcsolódtak, mint például a "Magas a rutafa..." és a "Hajtsad, rózsám, hajtsad" kezdetű énekek. Ezek a dallamok nem csupán szórakoztatták az embereket, hanem a hagyományok és a közösségi élmények fontos részét is képezték.

A tűz meggyújtásának és átugrásának szertartásai a Csallóközben különleges jelentőséggel bírtak. Itt egy fiatal lány háromszor körbejárta a tűzrevalót, miközben vízzel szentelte meg azt, ezzel is hangsúlyozva a hagyományok iránti tiszteletét. Ezt követően egy bátor legény szintén háromszor futott körbe, majd egy lángoló fáklyával életre keltette a tüzet, így hozzájárulva a rituálé varázsához.

A szerelem varázslása elengedhetetlen része a szokásoknak: a tűz felett ugrálva párosító és házasságot kötő dalokat zengtek. Ezek az énekek gyakran meglehetősen hosszúak voltak, ami jól tükröződik a népszerű mondásban: hosszú, akár a szentiváni ének.

Egyrészt a falu összes fiatalját összeénekelték, másrészt néhol már az ünnepet megelőző vasárnapokon is gyújtottak tüzet, olvasható Tátrai Zsuzsanna és Karácsony Molnár Erika Jeles napok, ünnepi szokások című könyvében.

Számos európai és azon kívüli országban a mai napig kiemelkedő szerepet játszik a Szent Iván-nap, sokkal hangsúlyosabb, mint Magyarországon, ahol ennek jelentősége viszonylag kisebb.

A dánok számára a családi és baráti összejövetelek elengedhetetlen része a közös vacsora, ahol mindenki együtt töltheti az időt. Amikor az időjárás kedvező, sokan átvonulnak a helyi máglya helyszínére, ahol este tíz óra körül meggyújtják a tüzet. A máglyára egy különleges figura, egy boszorkány kerül, amelyet régi ruhákba öltöztetve, szénával kitömve készítenek el. Ezt megelőzően gyakran tartanak máglyabeszédet, amely a hagyományok része. A néphit szerint Szent Iván éjszakája különleges energiákkal bír, és ezen az éjszakán a gonosz erők is aktiválódnak. Éppen ezért a máglyákat gyakran magaslatokon gyújtják meg, hogy ezzel is távol tartsák a sötét hatásokat.

Írország északnyugati csücskében, a festői hegyek csúcsain mágikus tűzgyújtások színhelyei bontakoznak ki. Ilyenkor számos városban Szent Iván éjszakájának ünnepe zajlik, tele pezsgéssel és varázslattal. Az utcákon vásárok sorakoznak, ahol helyi kézművesek portékái mellett ínycsiklandó falatok várják a látogatókat. A hangulatos koncertek dallamai belengi a levegőt, míg a tűzijátékok szikrázó fényekkel festik meg az éjszakai eget, emlékezetessé téve ezt a különleges alkalmat.

Az Egyesült Államokban élő hopi indiánok a nyári napforduló idején visszaviszik a szellemeket ábrázoló figurákat, a kachinákat föld alatti termeikbe, ahol a téli napfordulóig pihennek. Az indiánok ezt hazatérési ceremóniának hívják. A fesztiválok legnagyobbikát Indianapolisban rendezik minden év június 26-án.

Mexikóban az emberek a testi-lelki megtisztulás rítusaként vizet öntenek magukra. Régen összegyűjtötték a jótékony hatású harmatot, majd meghempergőztek a nedves fűben. A voladorok tánca valaha a mexikói napkultusz részét képezte. Ez egy ősi, vallásos eredetű akrobatikus mutatvány, amikor négy férfi felmászik egy magas oszlop tetejére, és onnan kötelekkel leereszkednek, miközben madarakhoz hasonlóan mozognak. Ez ma már inkább csak turisztikai látványosság, de az UNESCO szellemiörökség-listájának része.

A kanadai Quebecben június 24-e különleges nemzeti ünnep, amelyet munkaszüneti nappal ünnepelnek. Ezen a napon színes felvonulások, családi és baráti összejövetelek, piknikek és lélegzetelállító tűzijátékok színesítik a programot, emlékezetessé téve az eseményt. Dél-Amerikában, például Brazíliában, a hagyományokhoz híven hetekig készülnek erre a jeles napra, amely a karácsonyhoz hasonlóan jelentős ünnepnek számít.