Trump számottevő lépéseket tett az iráni háborúval kapcsolatban, azonban a valódi nyereség még mindig ködös és nem világos.
Egy háború értékelésével rendszerint érdemes megvárni azt, amíg eloszlik a lőporfüst, számba lehet venni a veszteségeket, értékelni a kimenetelt és a háborút lezáró tűzszünet teremtette helyzetet. A 12 napos, rövid amerikai vendégszerepléssel lezajlott izraeli-iráni háborúnak ugyan már két hete vége szakadt, de formálisan nem zárták le, Izrael és az USA is lebegteti a folytatást. Bár az atomprogram sok sebet kapott, a károk nem tűnnek helyrehozhatatlannak - ráadásul az offenzíva a teheráni rezsimet még inkább az atomfegyver felé terelheti. Irán regionális klienshálózatának 2023. október 7-e utáni összeomlása olyan hatalmi vákuumot teremt, ami átrendezheti a közel-keleti erőviszonyokat. Ez az átrendeződés azonban nemcsak új konfliktusokat hozhat, de elősegítheti a szíriai vagy a gázai rendezést is.
Az emberek gyakran úgy vélik, hogy szenvedélyes szerencsejátékos vagyok. Számomra a valódi szerencsejátékos az, aki a gépeken próbál szerencsét, hogy pénzt nyerjen. Én azonban inkább azt részesítem előnyben, ha ezek a gépek az én birtokomban vannak.
Donald Trump, vagy inkább a szövegírója, Tony Schwartz, az „Az üzletkötés művészete” című könyvében a vállalkozói stratégiákat tálalja könnyen emészthető formában, melyek sokszor kétes üzleti eredményekkel párosulnak. Azonban a 12 napos iráni válság során Trump új perspektívát kapott, amikor egyszerre ötvözte a szerencsejátékos és a kaszinótulajdonos szerepét, újraértelmezve ezzel saját üzleti megközelítését.
Amikor elrendelte az iráni urándúsító centrifugákat rejtő fordói bázis bombázását, akkor arra tett, hogy az egyszeri akció nem indít be katonai láncreakciót, a teheráni vezetés nem tudja és nem is akarja megtorolni a csapást. Erre Trump nagyon előnyös oddsokkal fogadhatott: az iráni rakétatüzérség, a parancsnoki és logisztikai hálózat a tíznapos izraeli offenzíva után romokban hevert. A teheráni rezsimnek az újabb válaszcsapásokat borítékoló bosszúnál sokkal fontosabbá vált maradék erőforrásainak megóvása és a megalázó vereség után felhorgadó általános felháborodás letörése vagy becsatornázása.
Trump stratégiája sikeresen célt ért.
Maga a katonai akció szimbolikusan tökéletesen illett az elnök karakteréhez. Egy repülők százait megmozgató, a fél világot átszelő megtévesztő manőverekkel bevezetett, sebészi pontossággal megtervezett és kivitelezett, az atomprogram szívét elérő csapás, először bevetett ÓRIÁSI bombákkal. Izrael, a háború valódi győztese az amerikai támogatásért cserébe készséggel lemondott a főszerepről, az izraeli tisztségviselők egymást tiporva méltatták Trump érdemeit.
Ráadásul a B-2-esek támadása nem a konfliktus nyitányaként, hanem lezárásaként szolgált, így Trump némi hazai és nemzetközi berzenkedés után hamar lerázta magáról a "békét ígért, háborút indított" vádat. Irán bombázása egyébként is csak az Atlanti-óceánon innenről tűnik háborús aktusnak; Trump választóinak többsége nem tartja háborúnak egy shithole country egyoldalú megregulázását, pláne, ha azt egy Amerikát évtizedek óta fenyegető turbános vezeti.
A szerencsejáték kockázatainak és potenciális nyereségeinek mérlegelésekor érdemes figyelembe venni, hogy a Közel-Kelet Kaszinó mögött Donald Trump áll. Ő volt az, aki 2018-ban, első elnöki ciklusában, az iráni atomválság centrifugáit pörgette fel, miután az Irán-ellenes hawkok és az izraeli lobbi nyomására, valamint Barack Obama iránti mély ellenérzése miatt kilépett az előző adminisztráció által létrehozott nukleáris megállapodásból. Ez a megállapodás, bár nem volt hibátlan, képes volt kordában tartani Irán atomfegyverprogramját. Második ciklusában Trump ismét középpontba került: próbálta Iránt egy új egyezségbe kényszeríteni, miközben vonakodva, de végül rábólintott az izraeli katonai offenzíva tervére. A látványos eredményeket megirigyelvén, gyorsan az amerikai katonai részvétel mellett foglalt állást.
A háború egyik kétségbevonhatatlan bizonyossága, hogy katonai értelemben Irán megsemmisítő vereséget szenvedett. Izrael minimális veszteség árán súlyos csapást mért az atomprogramra és a ballisztikus rakétaerőre, de két fő stratégiai célján túl még a rakétaerő felett diszponáló Forradalmi Gárda vezérkarát és a vezető iráni atomtudósokat is likvidálták, és felszámolták az izraeli légierő szabad portyázásait megakadályozni képes légvédelmet is.
A győzelem értéke és hatása egyáltalán nem olyan világos, mint ahogy azt sokan gondolják. Kérdéses, hogy az iráni atomprogramra gyakorolt hatás mennyire volt jelentős, és ugyanígy nem könnyű megítélni, hogy az 1979 óta hatalmon lévő teokratikus rezsim mennyire érezte a nyomást a bukás vagy a mérséklődés irányába. Továbbá, nem elhanyagolható az sem, hogy mindez hogyan befolyásolta a Közel-Kelet politikai stabilitását.
A leglényegesebb kérdés természetesen az, hogy az izraeli-amerikai katonai akciók milyen mértékben lassították le Irán atomprogramjának fejlődését.
Először is érdemes figyelembe venni, hogy az amerikai és az izraeli hírszerzés a háború előtt eltérően írta le az atomprogram állapotát. Az amerikai hírszerzés nem látta olyan sürgetőnek a helyzetet, és úgy értékelte, hogy Irán lényegében egy "küszöbállam", ami, bár fontos előkészületeket tett az atomfegyver felé, például a katonai felhasználáshoz szükséges tisztaság közelébe dúsított uránnal, még nem hozta meg a döntést az atomfegyver kifejlesztéséről. Ha az meg is született volna, akkor is még akár három évre lett volna szüksége ahhoz, hogy valóban bevethető atomtöltethez juthasson.
Bár Izrael már harminc éve folyamatosan figyelmeztet, hogy Teherán közel áll az atomfegyver megszerzéséhez, az Izraeli Védelmi Erők (IDF) legutóbb egy új érvet vetettek fel az offenzíva beindítása után. E szerint Teherán a 2023. október 7-i terrortámadás, amely több mint ezer izraeli életét követelte, valamint az iráni szövetségi rendszer 2024. őszi megrendülése után még inkább felgyorsította a nukleáris fegyver kifejlesztésére irányuló törekvéseit. Az IDF most már határozottan állítja, hogy Irán célzottan és gyors ütemben halad az atomfegyver megszerzése felé.
Bár 2025-ben is számos kihívás nehezíti egy légi offenzíva valódi hatékonyságának megítélését, szinte biztosra vehető, hogy az atomprogram három kulcsfontosságú létesítménye – a natanzi és a fordói urándúsítók, valamint az iszfaháni kutatóintézet – jelentős mértékben megsérült. Abbász Aragcsi külügyminiszter óvatosan ugyan, de elismerte a súlyos károk létezését. A föld alatt található részecskedúsítók a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) értékelése szerint rendkívül érzékenyek a vibrációkra, így a szervezet arra a következtetésre jutott, hogy habár az amerikai bunkerromboló bombák nem közvetlenül célozták meg ezeket a létesítményeket, a detonációk mégis jelentős károkat okozhattak bennük.
Az iszfaháni létesítmény, amely a föld mélyén rejtőző dúsítók titokzatos világához kapcsolódik, sokkal kevesebb figyelmet kapott a médiában, mint a képzeletet megragadó fordók. Pedig a legutóbbi izraeli légicsapások után az amerikai drónok által végrehajtott rombolás jelentős akadályt jelent az atombomba kifejlesztésében. Iszfahánban ugyanis a gáz halmazállapotú dúsított urán sűrű fém formájába alakítása zajlott, amelyből a végén a robbanótöltet készülhetett. Ezen kapacitás megsemmisítése komoly csapást mérhet az egész programra, évekre visszavetve azt.
Izgalmas kérdés merül fel: mi történt az NAÜ 40 kilónyira becsült dúsított uránkészletével, amely elég lehet akár tíz olyan atomtöltetre, amilyeneket Hirosimára dobtak? Az Egyesült Államok is elismeri, hogy nincs információja arról, mi lett ezzel a kis helyen tárolható és könnyen mozgatható anyaggal. Azonban mára elterjedt nézetté vált, hogy – talán néhány értékes berendezéssel együtt – ezt a készletet a várható támadás előtt elszállították Fordóból.
A legnagyobb kérdés kétségtelenül az, hogy vajon az offenzíva valóban képes volt-e véglegesen megsemmisíteni az iráni atomprogramot, vagy csupán ideiglenesen késleltette annak fejlődését. A Center for Strategic and International Studies elemzése alapján a helyzet rendkívül összetett, hiszen a különböző kutatók igen eltérő következtetésekre jutottak a támadások által okozott károk mértékét illetően. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) úgy véli, hogy Irán akár egy éven belül is képes lehet néhány robbanófejet előállítani a rendelkezésére álló hasadóanyagból, míg az amerikai és izraeli hivatalos értékelések inkább arra utalnak, hogy a károk hosszú távú, többéves visszaesést eredményeztek.
Az atomprogram létesítményein kívül Izrael másik stratégiai célpontja az iráni ballisztikus rakétaerő, illetve az azt támogató parancsnoki-kommunikációs-logisztikai rendszer megsemmisítése volt. Ezt részben azzal indokolták, hogy Irán 2023. október 7-e után felpörgette rakétagyártását, és a Forradalmi Gárda a jelenlegi 2500 után 2026 márciusára 4000, egy évre rá már 8000 pontos, megtévesztő manőverekre képes és akár egytonnás robbanófejet hordozó rakétával rendelkezhet. Márpedig ahogy a tervezettnél sokkal szórványosabb rakétacsapások is megmutatták, ha nem a Hamász robbanó kályhacsöveiről vagy a Hezbollah katyusáiról van szó, akkor az amúgy a világ élvonalába tartozó izraeli légvédelem is zavarba hozható.
Az izraeli hírszerzés elemzése szerint, ha Irán képes lenne tömegesen indítani modern ballisztikus rakétákat izraeli katonai célpontok ellen, az komoly mértékben destabilizálhatná az ország védelmét. Azonban a kiszivárgott információk között nehéz megkülönböztetni a tényleges fenyegetéseket az önigazolásra irányuló narratíváktól, hiszen hasonló, végzetes következményekkel kecsegtető forgatókönyvekkel találkozhattunk a Hezbollah kapcsán is.
Június 13-án az izraeli támadás első hullámai, illetve az azt kiegészítő diverzánsakciók fontos célja volt a borítékolható válaszcsapás erejének mérséklése. A katonai hírszerzés szerint Irán negyedórán belül 300 ballisztikus rakéta kilövésére készült, de a parancsnoki kar lefejezésének és a sikeres megelőző támadásoknak köszönhetően 18 órán keresztül egyetlen rakéta sem indult Izrael felé. A később 12 nap alatt kilőtt összesen 450 rakéta pedig már nem gyakorolt érdemi befolyást a háború menetére - bár a közeljövő háborúi szempontjából érdekes, hogy ballisztikus rakétákkal a klasszikus légierőnél nagyságrendekkel olcsóbban lehet kivéreztetni a drága elfogórakétákkal működő korszerű légvédelmi rendszereket.
Izraeli értékelés szerint Irán ballisztikus rakétaereje megroppant: az eredeti 400 rakétaindítóból alig a felét sikerült megőriznie, háromezresre becsült rakétakészletéből olyan 700-1000 darab maradhatott. Ráadásul a rakétagyártó üzemektől a föld alatti raktárakig olyan sok létesítmény semmisült meg, amit hosszú évek zavartalan munkájával lehet csak újjáépíteni, és ebben az esetben meglehetősen nagy hangsúly van a zavartalanságon.
Az iráni atomprogram helyreállítása és folytatása nem csupán aggasztó, hanem egy új, potenciálisan veszélyes irányvonalat is jelenthet. Ha eddig a rezsim nem tervezett atomfegyver fejlesztését, úgy tűnik, hogy a jövőben ez megváltozhat. Az agg Hamenei ajatollah és környezete jogosan érvelhet amellett, hogy az Egyesült Államok már nem tekinthető megbízható partnernek a nemzetközi megállapodások betartásában. Közben Irán szövetségi rendszere sem képes arra, hogy valódi elrettentő erőként lépjen fel Izrael ellen, és a ballisztikus rakéták sem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy elriasszák a potenciális ellenfeleket.
Az offenzívát ráadásul nem zárta le semmilyen tűzszüneti megállapodás. Irán katari közvetítéssel a szimbolikus szintet is alig karcoló "válaszcsapást" követően tűszünetet kért az Egyesült Államoktól. Az amerikai bombázással elégedett Trump ezt el is fogadta, és kvázi utasította Benjámin Netanjahut, hogy állítsa le az Irán elleni támadásokat. Az elért eredményekkel elégedett izraeli miniszterelnök eleget is tett a kérésének.
Egy hivatalosan nem rögzített tűzszünet fenntartása Trump pillanatnyi akaratán kívül semmi más által nem biztosított. Június végén Jiszráél Katz védelmi miniszter kijelentette, hogy Izrael meg kívánja őrizni légi fölényét Irán felett, és katonai erővel is meg fogja akadályozni a nukleáris létesítmények, valamint a ballisztikus rakétaerő újjáépítését – még abban az esetben is, ha ez az Egyesült Államok ellenérzését váltja ki. Irán természetesen azonnal reagált, és minden jövőbeli támadás megtorlásával fenyegetett.
A konfliktus újratermelődése felé mutat az is, hogy Irán július elején megszakította az együttműködést a NAÜ-vel, aminek ellenőrei már el is hagyták az országot. Ez azt jelenti, hogy az iráni atomlétesítmények az eddiginél is kevésbé átlátható módon működnek majd. Teherán két feltételt szabott az együttműködésre az ENSZ felügyelőszervével: garantálják atomtudósai biztonságát, és ismerjék el jogát az urándúsításra.
"Egyetlen diktatúra sem kívánja, hogy saját alattvalói impotensnek és megalázottnak lássák – hívta fel a figyelmet a mindig is fenyegető veszélyekre Karim Sadjadpour, a Carnegie Endowment for International Peace Irán-szakértője. Irán azonban nem csupán katonai értelemben szenvedett megsemmisítő vereséget; olyan szimbolikus veszteségeket is elkönyvelhetett, mint hogy Teherán égboltján negyven év után ismét ellenséges repülők suhogtak, mindezt zökkenőmentesen. A teheráni teokratikus rezsim súlyosan tévedett Izrael szándékainak és képességeinek megítélésében, a helyzetet pedig tovább súlyosbította az offenzíva alatt tanúsított viselkedése. Hamenei vezetésével a rezsim először győzelmi harsonák kíséretében hirdette meg a totális ellenállást, hogy néhány nappal később már tűzszünetet kérjen."
A rezsim rövid távú célja már nem csupán az árnyékháború folytatása Izrael ellen. A Hamász 2023. október 7-i támadása óta Izrael sikeresen megbontotta regionális szövetségi rendszerét. A libanoni villámháborúban, amely párhuzamosan zajlott a gázai hadművelettel, a Hezbollah súlyosan megsérült, míg az iraki síita milíciák sem siettek Irán megsegítésére. A 12 napos konfliktus következtében Irán már nemcsak saját stratégiai, hanem önvédelmi képességeit is elvesztette. Elrettentő ereje gyakorlatilag megsemmisült, és hosszú évekbe telhet, míg újraépíti azt. A veszteségek felmérése még folyamatban van, és a társadalmi reakciók is még nem tisztázottak. Bár Izrael offenzívája látszólag arra irányult, hogy nem csupán a rezsim atomprogramját, hanem annak alapjait is aláássa — amit a célpontok gondos megválasztásával és az irániakat lázadásra buzdító propagandával igyekezett hangsúlyozni —, ez utólag inkább opportunista kísérletnek tűnik.
Teherán július elején is még a vereségminimalizálással van elfoglalva: a kudarc keserű ízét álhírekkel és hazafias propagandával igyekszik megédesíteni. A propagandában az iszlamista vonalat látványosan felváltották a perzsa nemzeti érzésre apelláló szólamok és szimbólumok. A falfestményeken a jeruzsálemi Al-Aksza mecsetet például felváltotta Irán legmagasabb hegycsúcsa, a Damavand.
Ha Izrael célja a rezsim megingatása volt, az iráni hatóságok szerint a konfliktus következményeként 600-900 ember vesztette életét, és közel 5000-en sebesültek meg. A pusztítás mértékét látva még a hagyományosan ellenzéki nézeteket képviselők is a nemzeti egység mellett foglaltak állást. A New York Times beszámolója alapján Szaddag Zibakalm politológusprofesszor, aki 2016-ban elutasította az amerikai és izraeli zászlók tüntető megtaposását, most azt hangsúlyozta, hogy "nem maradhatunk közönyösek a hazánk ellen irányuló invázióval szemben, még ha az ellenzék részének is érezzük magunkat. [...] Nem hallgathatunk, vagy ami még súlyosabb: nem támogathatjuk az agresszort." Hoszejn Dehbashi, aki a Homeini ajatollah fiának titkos túladagolását feltárta és emiatt féléves börtönbüntetést kapott, a közelmúltban, az állami televízió épületének bombázása után, a következőket posztolta:
"Izrael, a fenébe is, arra kényszerítesz, hogy kiálljak az állami tévé mellett!"
Természetesen a valós közérzet megértése igencsak bonyolult feladat, amit jól példáz, hogy az izraeli támadásokkal kapcsolatos felháborodás mellett akadtak olyanok is, akik a Forradalmi Gárda vezetője, Hosszejn Szalámi eltávolítása után szatirikus, szalámis mémekkel bombázták a közösségi médiát.
A rezsim ezért nemcsak a propagandát veti be, hanem a karhatalmat is. Belbiztonsági szerveik az offenzíva első napján ellenőrzőpontokat állítottak fel az ingatagabb lojalitásúnak ítélt területeken, mint például a kurdok által lakott északnyugati régióban. Június végén, jókora késéssel országos kémelhárító kampányt is hirdettek, ebben a 90 milliós lakosságot a gyanús jelenségek bejelentésére buzdítják. "Gyanús" kategóriába tartozik az Iránban szokatlan európai stílusú kalap viselésétől az ellopott rendszámtáblán és az éjszaka közlekedő teherautón át egy sor jelenség. A sokszor nevetséges intézkedések elsősorban a lakosság paranoiájának növelését, a fokozott elnyomást szolgálják.
A hivatalos közlemények alapján a hatóságok június végére több mint 700 ügynök leleplezéséről számoltak be. Azonban egy ilyen feszültséggel teli helyzetben kérdésessé válik, hogy pontosan kiket sorolnak az ügynökök közé, és vajon hányan lehetnek köztük véletlenszerűen, vagy csupán politikai nézeteik miatt elfogott személyek.
És bár a nemzetközi közvélemény az utcától várja a rendszerváltást vagy legalábbis a militarizmus letörését, érdemes szem előtt tartani, hogy Irán nem monolitikus rezsim. A hatalmi elit és a társadalom törésvonalai a nyilvánosságban is megjelenhetnek. A 2024-es elnökválasztáson a Hamanei által támogatott konzervatív jelöltekkel szemben hatalomra került Maszúd Pezeskjan pedzegetni is kezdte, hogy "a háború és a nemzeti egység kiváló alkalom arra, hogy megváltoztassuk a kormányzásról alkotott nézeteinket és tisztségviselőink hozzáállását". Az államfő, akinek hatalma messze elmarad a Legfelsőbb Vezető jogkörei mögött, egyes elemzések szerint igyekszik megragadni a 86 éves Hamenei ajatollah erőtlenségével és inaktivitásával kínálkozó alkalmat és pragmatikusabb irányba mozdítani az iráni politikát.
Benjámin Netanjahu joggal hangoztathatja, hogy Izrael elérte stratégiai céljait, és az izraeli közvélemény is helyénvalóan érzi úgy, hogy az Irán ellen indított offenzíva a történelmi győzelmek, például az 1948-as függetlenségi háború vagy az 1967-es hatnapos háború sorába illeszkedik. Ugyanakkor figyelmeztető jel lehet, hogy a hadsereg alig 12 nap leforgása alatt kimerítette a rendelkezésre álló tartalékait. A rendkívül költséges elfogórakéták korlátozott mennyisége miatt a védelmi erők kénytelenek voltak spórolni, és ennek következtében a vártnál jelentősen gyengébb iráni rakétatámadások kivédésével is komoly nehézségekbe ütköztek.
Az iráni rakétatámadások a 29 halálos áldozat és a több mint 3000 sebesült ellenére nem törték meg a lakosság harci szellemét, és nem okoztak stratégiai károkat. Az viszont súlyos terheket ró a társadalomra, hogy Izrael már 21 hónapja áll háborúban. A gazdaság a hadiiparnak, a hi-tech-szektornak és a mezőgazdaságnak köszönhetően ugyan kompenzálni tudja az idegenforgalom kiesését, de a katonai kiadások már az ország GDP-jének csaknem 9 százalékát felemésztik, arányaiban ennél csak Ukrajna költ többet hadseregére. Az egy év alatt 21 százalékkal növekedő költségvetési kiadások, az áfa és a jövedelemből levont járulékok növelése mind súlyosan érintik az embereket, akik közül százezreknek kellett katonai szolgálat miatt hónapokra távol maradniuk családjuktól, munkájuktól.
Éppen ezért az iráni háború végével újult erővel izzott fel a gázai háború lezárásáról szóló vita. Az elmúlt hetekben Gázában nemhogy nem enyhült, még fokozódott is az izraeli offenzíva. Májusban a vezérkar már a Gázai-övezet háromnegyedének tartós megszállását irányozta elő, és július elején a hadsereg bejelentette, hogy már a terület 65 százaléka felett gyakorol "műveleti szintű ellenőrzést". Ez a közvéleményt is felkavaró véráldozatokkal jár; az egységes katonai szervezetként lényegében megsemmisült Hamász gerillaakciói az utóbbi hetekben súlyos veszteségeket okoztak.
Az iráni háború napjaiban Gáza kikerült a nemzetközi figyelem fókuszából, és enyhült az övezetben dúló humanitárius válság miatt Izraelre nehezedő nyomás. Irán belpolitikai szempontból is hálásabb ellenség a palesztinoknál; bár az első felmérések szerint az Irán elleni háború inkább a hadsereg, a titkosszolgálatok és a katasztrófavédelem népszerűségét dobta meg, a miniszterelnök és a kormánykoalíció támogatottsága változatlan maradt. Hosszabb távon a kormánypártiak azt remélik, hogy a közvélemény elismeri Netanjahu győzelemben szerzett érdemeit, ami tompítja az október 7-éhez vezető hibái miatti kritikák élét. Udi Tenne kormánypárti stratéga szerint
"metaforikus értelemben az Iránra kilőtt rakéták az izraeli ellenzéket is eltalálták".
Netanjahunak az iráni siker talán egyetlen hátulütője az lehet, hogy Donald Trump az iráni tűzszünet adta lendülettel Gázában is fegyvernyugvást szeretne elérni. Az előző, formálisan még a Biden-kormányzat alatt elfogadtatott tűzszünetben is komoly érdemekkel bíró Trump ígéretet tett a Hamásznak arra, hogy minden tőle telhetőt megtesz a tartós tűzszünet érdekében. Az elnök a héten Washingtonban próbálta meggyőzni Netanjahut arról, hogy ne csak az ő Nobel-békedíj-jelölésével tegyen a békéért, hanem fogadja el az amerikai közvetítők által Dohában elővezetett tűzszüneti forgatókönyvet. A jelek szerint egyelőre eredménytelenül.
Irán regionális hatalomként való összeomlása új lehetőségeket teremthet az izraeli-szír kapcsolatok rendezésében. A Teherán által támogatott Aszad-rezsim 2024. decemberi bukása után hatalomra került iszlamista kormányzat, amely a Szíriát 1979 óta sújtó szankciók eltörléséért cserébe, hajlandó lemondani a Golán-fennsíkról, nyitott a régóta várt békeszerződés megkötésére. Az utóbbi hetekben a felek között intenzív tárgyalások folytak a biztonsági kérdések kapcsán. Sőt, Damaszkusz lehetőséget lát arra is, hogy csatlakozzon az arab-izraeli partnerség keretegyezményéhez, valamint az Ábrahám-megállapodásokhoz, amelyek a gázai konfliktus kirobbanása óta más arab országok által háttérbe szorultak. Mivel ezek a megállapodások Donald Trump első elnökségének legnagyobb diplomáciai sikerének számítanak, a technikai értelemben 1948 óta háborúban álló országok jelentős előnyöket nyerhetnek az Egyesült Államok elnökétől, ha közeledésüket az Ábrahám-megállapodások részeként pozicionálják.
