Európa egyik utolsó vörös bástyájának összeomlása fenyeget - vajon közeleg a szélsőjobboldal hatalomra jutása?

Napjaink Európájában, ahol az ideológiai spektrum egyre inkább jobbra tolódik, a balközép és baloldali kormányok, valamint államfők helyzete valóban egyfajta "veszélyeztetett faj" státuszra jutott. Az elmúlt években, Svédország és Finnország után, tavaly Portugáliában, idén pedig Németországban is háttérbe szorultak a szociáldemokrata és szocialista pártok. Jelenleg az Európai Tanácsban csupán három baloldali politikus képviseli hazáját: Spanyolország, Dánia és Málta. A tanács elnöke, António Costa, aki korábban Portugália miniszterelnöke volt, egyedül áll a baloldaliak sorában. A helyzetet tovább árnyalja, ha figyelembe vesszük a nem uniós országokat, mint például Norvégiát, ahol hamarosan választásokra kerül sor, vagy az Egyesült Királyságot, ahol Keir Starmer, a Munkáspárt vezetője, kétségbeesetten próbálja megfordítani a népszerűtlenségi trendet. Spanyolország, mint az egyik utolsó baloldali bástya, szintén kihívásokkal néz szembe: Pedro Sánchez miniszterelnök és pártja sorra keverednek különböző korrupciós ügyekbe, míg az ellenzék sürgeti az időközi választások kiírását. Eközben a radikális jobboldali Vox párt népszerűsége fokozatosan emelkedik a közvélemény-kutatásokban. Felmerül a kérdés: vajon képes lesz Sánchez, mint politikai túlélő, kikecmeregni a nehéz helyzetből, vagy a jobboldali erők már a teljes Ibériai-félszigetet is a maguk oldalára állítják?

Kezdetként érdemes visszatekinteni a spanyol miniszterelnök "születéstörténetére", hiszen számos ok állhat a háttérben, amiért a múlt görbe tükre rávilágíthat a jelen eseményeire.

Pedro Sánchez, az ifjú kosarasból lett PhD-s közgazdász, 2014-ben először vette át a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) vezetését. Azóta azonban nem mondhatjuk, hogy megszakítás nélkül irányította volna a mediterrán ország balközép politikai erejét. Érdemes megjegyezni, hogy a PSOE története szorosan összefonódik a Franco tábornok által irányított fasiszta diktatúrával, amely idején a pártot betiltották. Csak a caudillo halála és a demokratikus átmenet után, 1977-ben tudták újjáalakítani ezt a jelentős politikai tömörülést.

A 2015-ös parlamenti választás számos szempontból fordulópontot jelentett a spanyol politikai tájképen.

A politikai paletta széttöredezése és a két meghatározó párt, a szocialisták és a mérsékelt jobboldali Néppárt (PP) kormányalakítási kudarca figyelemre méltó fordulatokat hozott. Miközben a hagyományos politikai erők megbicsaklottak, a liberális centrista Ciudadanos (Polgárok) mellett a baloldali populista Podemos (Képesek vagyunk) is jelentős előrelépést tett. A Podemos, amely a 2008-as pénzügyi válságot követő megszorítások ellen tiltakozó Indignados (Felháborodottak) mozgalomból alakult, most már komoly szereplővé vált a spanyol politikai életben, tükrözve a társadalmi feszültségeket és a politikai reformokra való igényt.

A következő évtized első, de nem utolsó kormányalakítási kudarcának árnyékában 2016-ban új választásokra került sor, ám ezek is patthelyzetbe torkolltak. A PSOE súlyos belső konfliktusokkal küzdött, amiért jelentős részben Sánchez volt a felelős. Mint az ellenzék vezetője, mindent megpróbált, hogy megakadályozza Mariano Rajoy kisebbségi kormányzását, aki az első helyen végzett, és határozottan elutasította a tartózkodást a parlamenti szavazás során. Eközben a párt belső kritikusai már régóta véget akartak vetni a hónapok óta elhúzódó kormányválságnak, amely jelentősen rontotta a PSOE megítélését. A belharc tömeges lemondásokhoz vezetett a párton belül, de Sánchez kitartott, és csak drámai feszültségek árán volt hajlandó távozni 2016 őszén, hogy teret adjon a második Rajoy-kormánynak és egy új szocialista vezetőnek.

Utólag visszatekintve, talán helyesebb lenne azt mondani, hogy a valaha "el guapo"-nak, azaz jóképűnek titulált politikus lemondása valójában csupán egy lépést jelentett a saját visszatérése felé.

Távozása után egy, a 190 centis magasságától eltörpülő Peugeot 407-es volánja mögé ült, és országjáró útra indult. A pártvezetői kampány során karakteres baloldali programot ígért, reagálva riválisaira a párton belül, valamint a felmérésekben éppen pariban lévő Podemos jelentette kihívásra. Sánchez országszerte bejárta a vidéket, ahol meghallgatta és meggyőzte a párttagokat, így 2017 májusában másodjára is a szocialisták élére választották. Azóta is megőrzi pozícióját, folytatva politikai küldetését.

Egy évvel rá - sok másik politikus és vállalkozó mellett - a Néppárt volt pénztárnokát és egyben Rajoy korábbi szövetségesét, Luis Bárcenast 33 év börtönre ítélték a szövevényes "Gürtel-ügy" kapcsán, ami egyebek mellett fényt derített a PP üzletemberek által szívességekért cserébe kitömött titkos pártkasszájára a modern európai politikatörténet egyik legnagyobb korrupciós botrányának keretében. Sánchez kapott a Bárcenas elleni ítéleten, és egy parlamenti bizalmatlansági indítvány révén, a Podemos és több regionális párt segítségével sikerült megbuktatnia Rajoyt, a kezdeményezés konstruktív mivoltából adódóan pedig hiába ült csak 84 szocialista a 350 fős törvényhozásban, ő maga került a miniszterelnöki székbe - ravasz módon, a "hátsó ajtón keresztül", ha kritikusait kérdeztük volna.

Sánchez beszédében a demokratikus megújulás ígéretével lépett elő, miközben éles bírálatot fogalmazott meg a Néppárt körüli korrupciós ügyek kapcsán. Kijelentette, hogy ez a jelenség súlyosan megrendíti a politikai vezetőkbe és az állami intézményekbe vetett bizalmat, valamint aláássa a társadalmi kohéziót, különösen akkor, ha az érintett politikai szereplők képtelenek vállalni a legfontosabb politikai felelősséget. Az efféle helyzetek csak tovább fokozzák a közéleti feszültségeket és a bizalmatlanságot a társadalomban.

Nem tapasztalható egyértelmű, követendő válaszreakció.

2025 nyarára visszatekintve, mintha az idő kerekét egy különös iróniával pörgetnénk, úgy tűnik, hogy...

A szocialista miniszterelnök mostani, fenyegető helyzete szoros kapcsolatban áll azokkal a személyekkel, akik 2017-ben segítették visszatérését. Érdekes módon, számos aspektusában emlékeztet arra az időszakra, amikor Spanyolország történetében először sikerült megbuktatni egy hivatalban lévő kormányfőt.

Ezt követően talán nem meglepő, hogy a PP korrupciós botrányait ügyesen kihasználó Sánchez mostanra hasonló vádakkal néz szembe, amelyek az utóbbi hónapokban súlyosan beárnyékolták a baloldali politikát, és kényszerhelyzetbe hozták őt a magyarázkodás terén.

És a java még csak most jön.

A korrupciós vádak sorozata tehát erősen rányomta a bélyegét a szocialisták mögött lévő bő egy évre, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a Sánchez-kormánynak csak szégyenkezni lenne oka az eredményeik láttán:

A baloldali és liberális körök jelentős része tehát mintaként emeli ki a spanyol kormány intézkedéseit, ám Sánchez 2023-ban, állandó parlamenti többség nélkül, nehezen tudta keresztülvinni a költségvetést a kongresszuson. Eközben a politikai szél egyre inkább jobboldalról fúj Ibériában.

Sánchez 2018-as hatalomra jutása után - nem meglepő módon - nem időzött sokáig, mivel kormánypártja a törvényhozás alsóházában a képviselők csupán negyedét tudta biztosítani. A 2019-es tavaszra kiírt választások eredményeként sikerült megszereznie első győzelmét, miután a 2015-ös és 2016-os kudarca után újra próbálkozott. Az abszolút többség azonban továbbra is elérhetetlen maradt számára, hiszen a Podemossal folytatott koalíciós tárgyalások zsákutcába jutottak. Így, az önkormányzati és európai választásokat nem számítva, tíz éven belül ötödszörre is szavazásra hívta össze a spanyolokat. Az őszre az erőviszonyok alig változtak: csupán annyira voltak hatással a történések, hogy a centrumtól jobbra elhelyezkedő Ciudadanos támogatottsága drámaian összeomlott - amit azóta végzetesnek tartanak.

Ezzel párhuzamosan a radikális jobboldali Vox párt 15%-os szavazati arányt elérve figyelemre méltó előrelépést könyvelhetett el.

2020 januárjában Sánchez végül megkötötte a megállapodást a mellette álló Podemosszal, ezzel pedig életre kelt a modern Spanyolország első koalíciós kormánya. Azonban a kormányfői hivatalos beiktatásához elengedhetetlen volt néhány regionális párt és a baszk nacionalisták támogatása is.

2023 tavaszán hasonló trendek figyelhetők meg: a helyhatósági választások során a Néppárt és a Vox erőteljesen megerősödtek, míg a baloldal jelentős csalódást okozva teljesítettek.

A "túlélőmester" Sánchez proaktívan lépett a kihívások elé, készítve magát a váratlan helyzetekre.

A meglepetések erejével próbálta kizökkenteni a jobboldalt: december helyett már júliusra tűzte ki az új alsóházi választások időpontját. Bár ez a lépés nem volt elegendő ahhoz, hogy a PSOE az első helyen végezzen, Sánchez, aki a kormányzati hatalomhoz közelítve a szélsőjobboldal rémálma lett, mégis felülmúlta a várakozásokat. Ezzel sikerült annyira megzavarnia a Néppárt és a Vox helyzetét, hogy Alberto Núñez Feijóo, a Néppárt elnöke és korábbi galíciai miniszterelnök, csupán négy szavazat híján maradt ahhoz, hogy kisebbségi kormányt alakíthasson a Vox és néhány regionális képviselő támogatásával.

A kormányalakítás joga így Sánchez kezébe került, aki a választások nyomán létrehozott egy új, progresszív és radikális baloldali koalíciót, amely magában foglalja a Podemost is, és ezt a Sumarral (Együtt) néven ismert szövetség keretein belül valósította meg. Azonban ez önmagában még nem bizonyult elegendőnek a parlamenti többség elnyeréséhez:

Sáncheznek alkut kellett kötnie szinte valamennyi regionális párttal, még a katalán szeparatistákkal is, hogy megtartsa a hatalmat, akik busás árat követeltek a külső támogatásért.

A Ciudadanos bukásával (amely a 2023-as voksoláson már meg sem mérettette magát) összességében rendkívül szimmetrikussá - és végletesen megosztottá, polarizálttá - vált a spanyol politikai paletta: bal és jobboldalt is találunk egy-egy mérsékeltebb, hagymányos gyűjtőpártot, illetve egy-egy radikális, populista húrokat is pengető tömörülést. A királycsinálóvá pedig rendre az ilyen-olyan érdekekkel bíró regionális pártok válhatnak. Hiába vezeti tehát magabiztosan a PP a közvélemény-kutatásokat jelenleg, ha választásra kerülne sor,

Legalább a Vox segítsége nélkül Feijóo sem lenne képes kormányt formálni, nem beszélve arról, hogy a folyamatosan csökkenő népszerűségű PSOE is nehezen boldogulna a szintén gyengélkedő Sumar nélkül.

Az utolsó választások hívei akkor kezdték meg szétválásukat, amikor a Podemos külön utat választott a baloldali együttműködésből, hogy saját identitását és arculatát erősítse.

Egy dolog szinte biztos: a spanyol közbeszéd nemrégiben figyelmeztetést kapott arra, hogy a korrupciós vádak nem csupán a szocialisták körül keringenek.

A Vox számára a legnagyobb előnyöket jelentheti, hiszen a népszerűsége az utóbbi egy évben folyamatosan emelkedett.

A Néppárt korábbi pénzügyminisztere, Cristóbal Montoro ellen is eljárás indult, miután felmerült a gyanú, hogy hivatali ideje alatt akár 11 millió euró értékű kenőpénzt fogadott el energetikai cégektől.

Évekig foglalkoztatta a politikai elemzőket, hogy miért nem bontakozott ki a populista radikális jobboldal Spanyolországban, ellentétben Nyugat-Európa más országaival. Sokan a francia diktátor, Franco örökségében keresték a választ, hiszen ez a múlt talán mérsékeltebbé tette a szélsőjobboldal iránti vonzalmat. Mások azt emelték ki, hogy a spanyol társadalom a nemzeti identitás mellett erősebben kötődik az európai integrációhoz, ami a menekültekkel és bevándorlókkal szembeni elutasítást is mérsékelheti. Ennek következtében az euroszkeptikus, valamint bevándorlásellenes retorika nem talált táptalajra. Ezen kívül a 2008-as pénzügyi válság nem a radikális jobboldal, hanem a baloldali populizmus felemelkedését hozta magával a Pireneusokon túl.

A töréspont 2017-re datálható, amikor Katalóniában egy Madrid által alkotmányellenesnek minősített népszavazás után kihirdették az autonóm régió teljes függetlenségét. Ez az esemény súlyos politikai válságot indított el, amely komoly következményekkel járt.

Két évvel később Sánchez kormánya döntést hozott, amely révén kegyelmet adott a börtönbüntetésre ítélt kilenc szeparatista vezetőnek, ezzel is elősegítve a párbeszédet. 2023-ban viszont komoly felháborodást váltott ki a spanyol jobboldal körében, hogy a szocialista miniszterelnök a választások után, melyek patthelyzetet teremtettek, egy katalán szeparatistákkal kötött megállapodás keretében biztosította kormányfői posztját. Carles Puigdemont, aki a függetlenség kikiáltása után azóta is bujdosik, pártja, a Junts per Catalunya széleskörű amnesztiát követelt a katalán függetlenségi mozgalomban részt vevő elítéltek számára, cserébe Sánchez beiktatásáért. Ezt a kongresszus által elfogadott törvény értelmében tavaly meg is kapták. A Puigdemont ellen felhozott hűtlen kezelés vádjai azonban továbbra is érvényben maradtak.

A Vox ebben az időszakban ügyesen kihasználta a katalán függetlenségi mozgalom által gerjesztett spanyol nacionalizmus fokozódását, amely 2019 őszén szavazatok formájában is megmutatkozott.

A radikális jobboldali pártot, amely a magyar Fidesz által is képviselt Patrióták Európáért (PfE) nevű európai parlamenti frakció alapító tagja, Santiago Abascal irányítja 2014 óta. A párt, testvérpártjaival együtt, elkötelezett a konzervatív társadalmi értékek, a katolicizmus és a hagyományos bikaviadalok védelme mellett, miközben éles kritikát fogalmaz meg az úgynevezett "progresszív diktatúrával" szemben. Ez a nézőpont magában foglalja az abortusz és a 2005 óta Spanyolországban legális melegházasság ellenállását is. Gazdasági politikáját tekintve a szabadpiac mellett áll, és hangsúlyozza a korrupció elleni harc fontosságát, azonban a bevándorlást, különösen a nem latin-amerikai, hanem muszlim háttérrel rendelkező migránsok érkezését, hevesen ellenzi.

Bár a Vox és a Néppárt jelenleg nem rendelkezik elegendő szavazattal ahhoz, hogy Pedro Sánchez kormányát megbuktassák, és Alberto Núñez Feijóo-t miniszterelnökké válasszák, a helyzet nem tűnik kedvezőnek. Valószínűtlen, hogy a baloldali Sumar vagy a kisebb regionális pártok, akik eddig ellenálltak a jobboldal autonómiaellenes nézeteinek, most hirtelen a jobboldal oldalára álljanak.

Minden tekintet tehát Sánchezre irányul, aki 2016-ban már bebizonyította, hogy ha szükséges, készen áll a legvégsőkig kitartani.

A Politicónak nyilatkozó néppárti szóvivő véleménye szerint a mérsékelt jobboldal ezt nem bánja, hiszen a jelenlegi helyzet alapján a Vox külső támogatóként szerepelne, nem pedig koalíciós partnerként, amennyiben kormányra jutna.

Egy bizalmatlansági indítvány igazi felüdülés lenne a miniszterelnök számára. Ő ehelyett a lassú, kínzó leépülést választotta, ami végül még annál is fájdalmasabb lesz

- Fejtette ki véleményét Borja Sémper, a Néppárt sajtószóvivője.