Persze, itt van egy egyedi változat a megadott szövegről: „Perzsia megrohamozása nem jelenthet aggodalmat, hiszen kedvező kimenetelű lehet. Az Irán ellen folytatott konfliktus geostratégiájának néhány aspektusa (IV. rész)”

"Jó nagy hülyeség azon agyalni, hogy miként lehet a szellem lábujját a palackhoz kötözni, az után, hogy már kiszabadítottuk a palackból."

Teller Ede, a híres magyar származású atomfizikus, aki nemcsak tudományos munkásságával, hanem életének izgalmas történetével is megjegyzett. Számtalan felfedezése és találmánya jelentős hatással volt a modern fizikára, különösen a nukleáris tudományok területén. Teller életének egyik legérdekesebb aspektusa, hogy a 20. század közepén az Egyesült Államokba költözött, ahol részt vett a hidrogénbomba kifejlesztésében. Munkája során nemcsak a tudományos közösség elismerését nyerte el, hanem sok vitát is kiváltott, hiszen a nukleáris fegyverek kérdése mindig is megosztotta a társadalmat. Ede Teller nemcsak a tudományos elméletekben volt jeles, hanem az oktatás iránti elkötelezettsége is figyelemre méltó. Sok fiatal tudós inspirációját nyerte belőle, és a tudományos élet iránti szenvedélye a mai napig hatással van a következő generációkra. A tudomány és a felelősség kérdése mindig is foglalkoztatta, és bár sokan a fegyverkezés szimbólumaként tekintenek rá, ő maga a tudományos kutatás és a fejlődés melletti elköteleződést hangsúlyozta. Teller Ede öröksége nem csupán a felfedezéseiben, hanem a tudományos gondolkodás iránti szenvedélyében is él tovább.

Khomejni 1989-ben hunyt el. Bár elmondhatnám, hogy a Moszad keze is benne lehetett, valószínűbb, hogy saját egészségi problémái vezettek a halálához, hiszen már 1980-ra sem volt jó állapotban az idős ajatollah. A nemzetközi közösség akkoriban a szankciókkal sújtott Irán pacifikálását és demokratizálódását remélte, ami tökéletesen tükrözi a Nyugat elbizakodottságát és történelmi, geopolitikai tudatlanságát. Ezen okok miatt 1989-ben sem értette meg Iránt, ahogyan ma sem képes megérteni Oroszországot.

Az ajatollah temetése 1989-ben zajlott (fotó: AP). A vallási vezetők tanácsa, anélkül hogy különösebb meggondolásokat folytatott volna a rendszerváltás lehetőségéről, Ali Khamenei személyét választotta utódjául. Azóta, immár 86 évesen, Khamenei továbbra is e posztot tölti be, látszólag nem különösebben foglalkoztatja, hogy Izrael likvidálási terveket szövöget-e, hiszen bármikor elérheti a végállomását. Khamenei "félvér", mivel édesanyja perzsa, édesapja pedig azeri síita, és ő maga is hittudós, aki feleségével együtt nyolc gyermeket nevelt fel szerény körülmények között. Megjárta a sah börtönét is, ahol barátságosan megkapták tőle a fogait, így érthető, hogy mennyire nem kedveli a sah rendszerét támogató Amerikát – hasonlóan ahhoz, ahogyan a téeszesítéskor megrugdosott parasztok néznek a Szovjetunióra. Elnökök jöttek és mentek, de Khamenei maradt, ahogyan a síita vallási vezetők tanácsa és rendszere is. Khamenei egyedül felelős a 12 tagú őrök tanácsának kinevezéséért, akiknek joguk van bármely törvényt megvétózni, és ők döntik el, ki lehet képviselő. (Talán nem lenne rossz, ha Magyarországon is lenne egy püspöki kollégium, amely megvétózhatná a képviselőjelölteket.) Khamenei nyilatkozatai és Irán politikája alapján kijelenthetjük, hogy finoman szólva sem kedveli Izrael Államot, és bizonyára sokan megkeresnék a szavakat, ha őt az utolsó alpári hülyének neveznék, de valójában ő az egyik ritka ember, aki nem riad vissza attól, hogy ezt nyíltan kifejezze.

Irán az 1979-es forradalom óta következetesen bírálja Izraelt és az Egyesült Államokat, miközben védekezik a nyugati befolyás ellen. Folyamatosan próbálja fenntartani a "síita tengelyt", amely Irakból és Szíriából Libanonig, valamint Szaúd-Arábiából Jemenig terjed, mindezen területek instabilitása és a frusztrált lakosság jellemzi őket. Érdemes megjegyezni, hogy a Szaúd-dinasztia, a vahabita királyság nem élvez széleskörű támogatást, különösen az olajban gazdag síita lakosságú keleti részén. Az utóbbi két évben azonban a síita tengely jelentős gyengülésen ment keresztül, amit Törökország Iránnal szembeni ellenségeskedése is súlyosbít. A törökök kétszínű politikája, melyben az egyetlen közös pont a kurdokkal szembeni fellépés, hozzájárult Irán stratégiai pozícióinak gyengüléséhez, annak ellenére, hogy Oroszország és Kína politikai, gazdasági és fegyverzeti támogatását továbbra is élvezi. Irán tapasztalata szerint, mivel nem hajlandó "beállni a sorba", a Nyugat – és Izrael – részéről mindenféle gesztus felesleges, hiszen az elutasítást azonnal követi. Amikor 1997-ben Mohamed Hatami, a mérsékeltebb, nyugatos nézeteket képviselő jelölt megnyerte az elnökválasztást, a nyugati világ nem adott neki semmiféle elismerést. A nyugati médiában gyakran olvashatjuk, hogy a klerikusok lényegében megsemmisítették elnöki rendeleteit, holott valójában a rendeleteinek csupán 27%-át utasították el, a többségét némileg átdolgozva elfogadták. Ez a helyzet hasonló ahhoz, ahogyan az EU Magyarország ellen indít kötelezettségszegési eljárásokat, gyakran indoklás nélkül. Machiavelli "A fejedelem" című művében hangsúlyozza, hogy a "pillanatnyilag jó ötletnek tűnő" döntések hosszú távú következményekkel járhatnak. Az Egyesült Államok 2001-ben hozott döntése, hogy demokratizálja az iszlám világot, tipikus példája ennek. Ezt a szándékát a 9/11-es támadásokkal egybeesően valósította meg, amelynek következtében Irak ellen indították el a háborút, hamis indokokra hivatkozva, mint például a vegyi fegyverek. Az Egyesült Államok lépései világos jelek voltak a neokolonialista ambíciókra, amelyeket a brit-amerikai érdekek motiváltak, miközben Irak olajkincseire hajtottak. A 2003-as invázióval az Egyesült Államok nemcsak Szaddám Huszein hatalmát döntötte meg, hanem lehetővé tette Irán számára, hogy befolyásolja Irak politikai jövőjét. Teherán számára az amerikai akció egy lehetőséget jelentett, amit ők nem tudtak volna maguktól megvalósítani: elősegítették a síita többség hatalomra kerülését, ezzel biztosítva a közvetlen kapcsolataikat Szíriával és a libanoni Hezbollahhal. Az amerikai politika így ismételten tévedett, és a pillanatnyi elképzelések következményeként egy bonyolultabb geopolitikai helyzetet teremtett a régióban. Az Irak ellen indított háború nemcsak a politikai térképet rajzolta át, hanem a globális közvéleményben is mély nyomokat hagyott, és sokan úgy látták, hogy a világ már soha nem lesz ugyanaz.

Rendkívül veszélyes helyzet, ha a XXI. században tömegpusztító fegyverrel rendelkezel, de talán még ennél is kockázatosabb, ha nincs ilyen fegyvered. Ilyenkor bárki könnyedén vádolhat azzal, hogy mégiscsak van, és pillanatok alatt a másik fél hatalmába keríthet, míg te védtelenül állsz, zsarolásra képtelenül.

Ezt követően a harmadik világ minden koszlott diktatúrája a kínai védelem és/vagy tömegpusztító fegyverek iránti vágyát kezdte keresni. Kadhafi nem volt elég gyors ahhoz, hogy kifejlessze saját fegyverarzenálját, és ennek következményei súlyosan érintették. Észak-Korea viszont ügyesen megoldotta a helyzetet, és senki sem merte őket provokálni, amivel a stratégiájuk helyességét is megerősítették. (Zárójeles megjegyzés: többször is megkérdezték tőlem, hogy Magyarország képes lenne-e atomfegyvert szerezni vagy gyártani. A válaszom az, hogy igen, de jelen pillanatban ennek semmi értelme vagy haszna, csupán pénzkidobás lenne, ami növelné a kockázatokat... hiszen a románok is képesek lennének erre, és ha nekünk lenne, fél év múlva nekik is lenne, így végül semmit sem érnénk el, csak veszélyesebbé tennénk a világot.) Iránban 2005-ben politikai fordulat következett be: a mérsékelt elnök helyére a keményvonalas, nagyszájú Mahmúd Ahmadinezsád lépett, aki egy volt forradalmi gárdista tiszt. Ekkor gyorsulni kezdett az iráni atomprogram, amely valószínűleg már 1991 után nem sokkal újraindult, még azelőtt, hogy észlelték volna, hogy az egykori ellenség szomszédját a nyugati barátai a földbe taposták, és nem biztos, hogy figyelnek a területi határokra. Ahmadinezsád világszerte ismertté vált radikális nézeteivel, a zsidók iránti vehemens gyűlöletével, a holokauszton való viccelődéssel, és Izrael napi fenyegetésével. Ekkor erősödött meg Libanonban a síita Hezbollah támogatása, és a szír szövetséges, Aszad is hasonlóan járt el, miközben az iráni titkosszolgálatok rutinszerűen feszültséget szítottak az Amerika-barát arab országokban, mint Egyiptom, Szaúd-Arábia és Jordánia. A nyugati világot kevéssé érdekelte Ahmadinezsád beszédáradata, viszont Irán atomprogramja aggasztotta őket, mivel egyetértés volt abban, hogy nem szabad engedni, hogy az Izrael-ellenes radikális iszlám köztársaság atomfegyverhez jusson. Arra viszont még senki nem tudott válaszolni, hogy Pakisztán miért kapott zöld utat. Ahmadinezsád politikája, mint általában a szócsata és a tétlenség keveréke, nem mutatott tartós és valós gazdasági vagy társadalmi eredményeket, de még katonaiakat sem. Irán gyakran kérkedik haderejével, és szereti propagálni a katonai felvonulásokról készült videókat, de a hadserege inkább mennyiség, mint minőség. Ugyan körülbelül 600 000 főt tartanak fegyverben (ebből körülbelül 180 000 a Forradalmi Gárda), és tartalékosokkal könnyen bővíthető, de a hadsereg technikai színvonala nagyrészt 1970-es évekbeli állapotban maradt. Mondjuk úgy, a Magyar Honvédség is hasonló helyzetben van, de mi nem dicsekszünk azzal, hogy kibelezzük az amerikaiakat. A gyalogság 80%-a nincs ellátva harcjárművekkel, a tüzérség 80%-a vontatott eszközökből áll, és a légvédelmük a második világháború technikáját tükrözi. Nem egy és nem két védelmi szakértő említi, hogy ha Irán nem atomfegyverek fejlesztésére költené a korlátozott erőforrásait, hanem orosz és kínai támogatással korszerű légierőt és légvédelmet építene, és megfelelő fegyvereket biztosítana jemeni, libanoni és szír barátainak, valójában sokkal nagyobb kárt okozhatna a Nyugatnak. Iránban a 2005-2010-es években megerősödött egyfajta hatalmi struktúra, amit nyugodtan nevezhetnénk helyi NER-nek is. Míg Khomeini azzal kampányolt, hogy a hatalmat a koronától a turbánhoz kell áttolni, utódai egyre inkább a turbántól a bakancs felé tolták azt. A Forradalmi Gárda nemcsak fegyveres és rendvédelmi, hanem gazdasági erőközpontokat is kiépített, hasonlóan Himmler SS-jéhez, tehát nemcsak katonai és politikai, hanem oktatási, kulturális és médiaszervezeteket is működtetett. A Forradalmi Gárdának saját iskolái, ifjúsági intézményei és médiája van, valamint számos vállalkozása, cége és ipari üzeme. Mintha az amerikai tengerészgyalogság mellett lenne egy autógyár, vagy a brit flotta narancsültetvényeket birtokolna Malajziában. Mondani sem kell, hogy ennek következtében az elvileg állami tulajdon is hajlamos elveszíteni közpénz jellegét, ami számos társadalmi és morális következménnyel jár. Nem véletlen, hogy a 2009-es választásokon a romló gazdasági helyzet, az infláció és a nemzetközi elszigeteltség miatt a választók elégedetlensége érezhetően felszínre tört. Ekkor újabb reformista jelölt bukkant fel, Mir Husszein Muszavi személyében. Ahmadinezsád, mint később Lukasenko Belorussziában, megpróbálta elhitetni, hogy 87 százalékot kapott, holott 52%-kal is bőven újra választva lett volna. A választás napján mindenfelől érkeztek a csalásról szóló hírek, és az állami média bejelentette, hogy Ahmadinezsád nyert, miközben a belügyminiszter, aki a választásokért felelős személy volt, meglehetősen rosszul tájékozódott, és Muszavi győzelméről beszélt. Az utcák azonnal erőszakkal teltek meg. Ahmadinezsád készenléti rendőrsége és a Forradalmi Gárda ugyan szétverte a tüntetéseket, de ha akkor háttérbe lépett volna, 2013-ban visszatérhetett volna. Így viszont, a következő négyéves ciklus letelte után, már csalnia sem volt érdemes, így a mérsékelt Hasszán Rohani lett az új elnök. A Nyugat és az ő "igazmondó" médiája ezután már csak a következő dolgok iránt nem mutatott érdeklődést:

Miféle rendszer az, ahol az ellenzéki jelölt könnyedén győz a választásokon, és ahelyett, hogy az ablakon át röpülne ki, még elnökként is beiktatják?

Ha egy olyan veszélyes, antiszemita diktatúra áll a világ színpadán, amelynek vezetője tárgyalásokra invitál, érdemes elgondolkodni, miért is érdemes bezárni az ajtót. Nos, pontosan ez történt. Roháni 2015-ben megállapodást kötött a világ nagyhatalmaival és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel, és még Obamával is kapcsolatot keresett. Az amerikai-iráni közeledés során az Iszlám Állam megerősödése kedvező körülményeket teremtett, amely gyengítette Irán pozícióját a térségben. Így született meg egy, ha nem is bizalommal teli, de mégiscsak megegyezés: Irán lemondani látszott dúsított uránjáról, Amerika pedig visszaengedte őket a diplomáciai porondra. Nyilvánvaló, hogy Obama és csapata is meg akarta ragadni a lehetőséget, hogy a Béke Nobel-díját megpályázzák. Aztán 2017 januárjában Trump váltotta Obamát, és azonnal felmondta az iráni megállapodást, mintha csak Jeruzsálemből érkezett volna az utasítás. Amerika gyorsan visszavonta az "atomegyezményt", amit az EU közvetített, noha Irán nem igazán adott okot erre. Miért? Mert nekik mindent szabad. Az iráni nép számára világossá vált, hogy bár szavazhatnak bármelyik képviselőre vagy elnökjelöltre, a vallási tanács eltávolíthatatlan jelenléte miatt a dolgok nem változnak: ha véletlenül egy reformista, mérsékelt elnök kerül hatalomra, a szankciók továbbra is érvényben maradnak, a diplomáciai kapcsolatok pedig nem javulnak. Az ember, ha bármely nyugati médiát olvas, azt tapasztalja, hogy 2019 közepére Iránban, különösen a szankciók következtében, hatalmas elégedetlenség alakult ki az iszlám forradalmi kormányzat ellen. Teherán utcáin emberek tömegei követelik Hamenei távozását, és a demokratizálást. A hírekben is láthatók ezek a pillanatok, ahol több ezer ember vonul az utcákon. De vajon miért van ennek ellenére olyan sok kérdőjel a levegőben?

A 12 milliós Teherán szívében, ahol néhány ezer ember egy fagyizó előtt gyűlik össze, a helyi politikai helyzet nem csupán a megszokott "színes forradalmak" forgatókönyvét követi. A tömegdemonstrációk vége gyakran csak a közönség unalmának és a hazatérés vágyának köszönhető. A Trump-párti média büszkén hangoztatja, hogy Trump volt az egyetlen amerikai elnök Taft óta, aki első ciklusában nem indított háborút, de elfelejti megemlíteni, hogy az iraki és afganisztáni kudarcok után – utóbbi már Biden kormányzásának idején zajlott – a magyar politikai vezetés is elhárította a katonai beavatkozást. Az új vezetéssel, amelyet az atlantista Ruszin Romulusz képvisel, a helyzet csak bonyolultabbá vált. A Pentagon költségvetése is korlátozott volt, így nem volt célszerű erőszakos megoldásokat keresni. Az amerikaiak az irániakkal és a Hezbollahhal végeztették el a "piszkos munkát" Észak-Irakban és Szíriában, mielőtt 2020 elején kiiktatták Kászejm Szulejmáni tábornokot, ami inkább tűnt egy véres bosszúra, mintsem egy átgondolt katonai lépésre. Az iráni válaszcsapások, melyek során néhány amerikai célpontot lőttek, nem hoztak közvetlen konfliktust, de a feszültség továbbra is fennmaradt. Iráni belpolitikai viszonyok tükrében érdemes megvizsgálni, hogy a nép miért nem cselekszik. A nyugati, különösen amerikai politika gyakran úgy festi le Irán helyzetét, mintha egy elnyomó diktatúrában élnének, ahol a választások csupán színjátékok. A legutóbbi választáson a részvétel alacsony volt, mutatva a politikai elit iránti bizalom hiányát. Az emberek így próbálják kifejezni elégedetlenségüket, mivel a politikai rendszer zárt és korrupt, és a valódi változások elérhetetlennek tűnnek. Ha valaha is megmozdulna egy demokratikus mozgalom, a hatalom minden eszközt bevetne, hogy elnyomja azt. Érdemes megjegyezni, hogy a "fejlett" nyugati demokráciákban sem mindig könnyű a politikai elitet leváltani, ahol a választások és politikai döntések mögött sokszor átláthatatlan érdekek húzódnak meg. A kérdés tehát adott: miért tűrik az iráni emberek a fennálló rendszert, amikor a nyugati narratíva szerint annyira elnyomó? Talán a válasz abban rejlik, hogy a rendszer, bár korrupt, mégis biztosít valamilyen stabilitást, és a változás sokkal félelmetesebbnek tűnik, mint a jelenlegi helyzet.