Az Operettszínház sikeres balettművésze számára az élet tele van kihívásokkal és megpróbáltatásokkal. A színpad varázsán túl, a mindennapok feszített tempója és a folyamatos teljesítési kényszer sokszor megnehezíti a művészi önkifejezést. Az állandó edzés

Balett-táncosnak lenni talán a világ egyik legnehezebb szakmája. Művészként estéről estére ki kell tárniuk a lelküket, de közben olyan fizikai teljesítményt kell nyújtaniuk, mint egy olimpikonnak. A sikereket azonban nem adják ingyen, és senki sem tündökölhet sokáig a reflektorfényben, mert a kor folyamatosan ellenük dolgozik.

Az Operettszínház tehetséges táncosa, Babácsi Benjamin, 2020 óta hódítja meg a nézőket, és most ünnepli 30. születésnapját. 2013 óta már az Operaház színpadán is bemutatkozhatott a közönség előtt. Mostanra azonban komolyan elgondolkodott azon, merre tovább a karrierjében.

Kezdjük az alapoktól. Miért éppen táncos lett Benjamin, amikor a szülei mindketten az Operaház zenészei voltak? "Hogy ez pech vagy sem, azt nehezen tudnám megmondani – mondja Benjamin. – Az egyetlen biztos, hogy nem találtam meg a számomra ideális hangszert. A zongorázás iránti vágyam megvolt, de nyolcéves koromban már túl késő volt ahhoz, hogy igazán kiemelkedő eredményeket érjek el. A fagottot pedig egyszerűen nem bírtam el. Így édesanyám jött az ötlettel: ha már állandóan az Operában vagyunk, legyek inkább balettművész."

Ez a pálya valóban hatalmas energiákat emészt fel, és a gyors kimerülés is egy jellemzője. Kicsit fura ez a kettősség, hiszen sokáig azt hittem, nem akarom senkinek elvenni a kedvét. Azt vallom, hogy ez a terület sokkal többet ad, mint amennyit elvesz tőlünk. Úgy érzem, az emberek elérnek egy olyan szintet, ahol testileg és lelkileg is érlelődnek, és ekkor kezd körvonalazódni bennük, hogy valójában kik is ők, és mit szeretnének képviselni az életükben.

Megmondom őszintén, hogy az elmúlt talán egy évben nagyon erősen jelen van az életemben, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Hogy mi lesz velem az aktív táncos évek után. Nem nevezném ezt egzisztenciális válságnak, de mégis valami ilyesmiről van szó.

Úgy érzem, ez az élet egy különleges szakasza számomra, és remélem, hogy a megszerzett tudást később másoknak is átadhatom, amit az igazán kiváló mestereimtől tanultam. A balettművészet igazi kihívásokkal teli pálya, és valódi kiváltság, ha valaki eljut odáig, hogy végigjárja ezt az utat. Jelenleg úgy érzem, hogy táncpedagógus szeretnék lenni, mert nem igazán érzem azt a szenvedélyt, ami koreográfusként való munkához szükséges.

Benjamin nyíltan vállalja, hogy az ő élete nem éppen könnyű. "Ez a pálya valóban rengeteget kér az embertől. Egy tízéves gyerek reggel nyolctól este nyolcig a színház vagy a balett teremben tölti az idejét, és ez már fiatalon is komoly áldozatokat követel. Ugyanakkor hihetetlen élményekkel is gazdagít. Ez a szakma úgy von el, hogy közben bőségesen ad is. Ezt a nézetet a mai napig magaménak érzem, még ha néha kétségek gyötörnek is. Aki nem ebben a világban nőtt fel, annak ez a valóság sokszor érthetetlen és különleges."

A tehetséges táncos nemrégiben debütált a Hófehérke című táncjátékban, ahol két meghatározó szerepet is életre kelt. "Ebben a produkcióban a Herceg egyik kísérőjeként kezdtem az Operában, majd fokozatosan a karszerepek világába kerültem. Már az Operettszínház tagjaként kaptam a hírt ifj. Harangozó Gyulától, hogy eltáncolnám a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Vadász szerepét. Úgy vélem, hogy technikai és művészi szempontból is ez a darab egyik legkomplexebb kihívása, amelyet a szakma legjobbjai is megformáltak."

Aztán az elmúlt másfél évben nem voltam itthon. Kerestem önmagam és a helyemet a világban, külföldre mentem. Sokan azt mondták, menekülök, de szükségem volt arra, hogy távolabbról nézzek rá az életemre.

Jártam már Észtországban és az Egyesült Államokban is. Amikor megkaptam ezt a felkérést, bevallom, nem éreztem már azt a vágyat, hogy visszatérjek a Vadász szerepéhez. Úgy éreztem, hogy ezt már megéltem, és talán már nem tudnék úgy teljesíteni, mint régebben. Valójában mindig is egy törpe szerepére áhítoztam. Kuka és Vidor bőrébe bújhatok, és ez fantasztikus lehetőség!

Kezdetben bizonytalan voltam, hogy a Kuka szerepe valóban nekem való-e, hiszen ezt a karaktert eddig inkább fürge és technikás táncosok alakították. Én viszont inkább a Herceg típusú figurákhoz érzem magam közelebb.

Kicsit talán túl magasnak érzem magam a szerep szempontjából, de a próbák során rengeteg biztatást kaptam a mestertől. Nagy örömmel merülök el a törpe karakterében, és igazán élvezem ezt a kihívást! Az a legfontosabb számomra, hogy úgy táncoljak, ahogyan azt a mester elképzeli. A végső döntés pedig mindig a közönségé! Hálás szívvel tekintek az Operettszínházra ezért a csodálatos lehetőségért, hiszen ebben a darabban való szereplés számomra igazi kincs.