A béketárgyalások környékén sűrű, megfogható csend uralkodik, mintha a levegő megállt volna, és minden hang elnyelődne a feszültség vastag falain. Az emberek szavainak súlya a levegőben lebeg, miközben a remény és a kétség határvonalán egyensúlyoznak. Az
Az alaszkai és washingtoni találkozó-dömping után a béketárgyalások környékén mély csend honol. A tárgyaló politikusok nagy része elment nyaralni, az ukránok és az oroszok továbbra is véres harcokat vívnak egymással a lövészárokban, és sokan Európában újfent ráébredtünk egy békeidőben elfelejtett, de ettől még nagyon igaz tételre: a háborúnak megvan a maga könyörtelen logikája és a maga könyörtelen folyamata. Éppen ezért a háborúzó felekről egyszerűen lepattannak a békeidők eszközei vagy a békés rendezés logikája. Alább arról fogok írni, mit tanulhattunk eddig a háború logikájáról és a háború folyamatáról az elmúlt három év alatt, és a nemrég beindított, egyelőre nagyon akadozó békefolyamat során.
Egy régi kedvenc sci-fi sorozatomban, a Stargate SG1-ben, volt egy epizód, amelyben a Stargate-csapat egy olyan bolygóra érkezett, ahol a technológiai fejlődés messze meghaladta a Földét. A helyi lakosok magabiztosságukkal és arroganciájukkal tűntek ki, mély meggyőződésük volt a tudásuk és technológiájuk fölényéről. Azt hitték, hogy ez a tudás minden veszélytől megóvja őket, és gúnyosan mosolyogtak, amikor a földi emberek figyelmeztették őket a galaxisban leselkedő militarista fenyegetésekre.
Csakhogy ebben a fejlett civilizációban több generáción át békében éltek, ezért a háború művészetének tudását teljesen elfelejtették és elveszítették. Így aztán, amikor egy expanzív és harcos hatalommal kerültek szembe, mely folyamatosan háborúban állt, veszítettek, és megsemmisült a civilizációjuk, hiába volt technológiai fölényük. Azt gondolom, hogy a Stargate SG1 vonatkozó epizódja egy nagyon találó metaforája elsősorban Európának, de úgy általában a Nyugatnak is, ugyanis Amerika sem harcolt eddig igazából olyanokkal, akikkel nagyjából egy szemmagasságban lett volna. Oroszország és Kína lenne számunkra az első igazi nagy teszt, és nekem egyre inkább az az érzésem, hogy a Nyugat elfelejtette, milyen az igazi háború, melyet egyenlő féllel vívnak.
Sajnos arra ébredtem rá az utóbbi időben, hogy a háborúk során az emberiség valamilyen primordiális extázisba kerül, és ebből addig nem tud kijönni, amíg a háború összes lehetősége ki nem merül. Pontosabban a háborúnak el kell jutnia abba a fázisba, amikor az egyik fél totálisan le nem győzi a másikat, ugyanis addig, amíg mindkettőnek megvan a reménye arra, hogy le tudja győzni a másikat, addig a harc folytatódni fog.
Arra is a napokban ébredtem rá, hogy minél tovább tart egy háború, lényegében annál nehezebb lezárni, ugyanis ahogy szélesedik térben és időben egy konfliktus, minél többen pusztulnak el, minél nagyobb terület pusztul el, annál többen lesznek érintettek személyesen, és annál nagyobb lesz a vezetőkre háruló nyomás, hogy vegyenek elégtételt. Ha Mars isten elszabadul, egy idő után tényleg egyre nehezebb megállítani.
Az ókor hadviselő mesterei, a rómaiak, a harci tudományok terén elérték a csúcsot, de sikerük nem csupán a csatatéren tanúsított ügyességüknek volt köszönhető. Rendkívül fontos tapasztalatokat gyűjtöttek azzal kapcsolatban is, hogyan érdemes a háborúkat lezárni, hiszen a háború művészete nem csupán a harcok megvívásából áll. A rómaiaknak létezett néhány alapelvük, amelyet szigorúan követniük kellett, és ahogy majd látni fogjuk, ennek megvolt a maga jelentősége.
Hihetetlen, hogy Galba Kr.e. 151-es ibériai hadjárata ma is tanulságos üzeneteket hordoz. Ekkor egy luzitániai törzs harcosai a rómaiaknak való megadás mellett döntöttek, és a megszokott módon fegyverletételt hajtottak végre. Galba azonban ahelyett, hogy tisztességesen bánt volna velük, brutálisan lemészároltatta a már fegyvertelen luzitániaiakat. A hír gyorsan eljutott Rómába, és hatalmas felháborodást keltett. Ez nem csupán a kegyetlenség miatt volt, hiszen a rómaiak már hozzászoktak az erőszakos cselekedetekhez, hanem mert Galba súlyosan megsértette a "fides" elvét, amely a szavahihetőséget és a jóhiszeműséget hirdette a háborús konfliktusok során.
A fides megsértése annyira súlyos következményekkel járt, hogy a római szenátus Galba ellen eljárást kezdeményezett, és ő szinte az életével játszott. Ezt a kockázatos helyzetet úgy tudta elkerülni, hogy fiával mezítláb bolyongott Róma utcáin, és könyörgött a kegyelemért. A rómaiak nagyon jól tudták, hogy ha az ellenfelek nem bíznak abban, hogy a rómaiak tiszteletben tartják a megállapodásaikat a fegyverletétel után, akkor az újabb harcokhoz és további áldozatokhoz vezethet. Más szóval, ha az ellenséges harcosok nem mernek bízni a római parancsnokban, akkor az utolsó pillanatig küzdeni fognak. Ezért a rómaiak különösen büszkék voltak a fides értékére, és gyakran hangsúlyozták ezt, míg a karthágóiakat csúnyán árulóknak és megbízhatatlan hitszegőknek tekintették.
Vizsgáljuk meg, mit üzen nekünk a Fidesz a jelenlegi konfliktus kapcsán! Elöljáróban fontos kiemelni, hogy egyik fél sem tartja valószínűnek a másik jóhiszemű szándékait. Az európaiak és az ukránok folyamatosan azt feltételezik, hogy az oroszok célja nem más, mint teljes Európa megszállása, ezért sürgetik a fegyverkezést. Ezt a gyanút táplálja az oroszoknak a Kaukázusban végrehajtott, nemrégiben történt terjeszkedése is. Ugyanakkor az orosz fél sem mentes a múltbéli tapasztalatokból eredő bizalmatlanságtól, főként miután Merkel volt német kancellár kijelentette, hogy a minszki megállapodás csupán egy színjáték volt, mely Ukrajna felfegyverzését szolgálta. E helyzetben tehát egyik fél sem mutat semmiféle jóhiszeműséget vagy bizalmat a másik iránt, ami különösen aggasztó, hiszen egy békekötéshez, de akár egy tűzszünethez is elengedhetetlen lenne a minimális kölcsönös bizalom. A Fidesz által támasztott feltétel tehát egyértelműen nem teljesül, ami azt jelenti, hogy a háború az ő saját logikája mentén, sajnos, továbbra is folytatódni fog.
A rómaiak háború utáni stratégiájának egyik kulcseleme a pietas volt, amely lényegében a legyőzöttek iránti tiszteletet és méltányosságot jelentette. Amennyiben a rómaiak sikeresen meg tudtak állapodni a legyőzöttekkel, a pacifikálás után igyekeztek békés viszonyt kialakítani. Az elitet beemelték a római rendszerbe, míg a provinciák katonai irányítása alatt a közigazgatási feladatokat a helyiekre bízták, ezzel elkerülve a felesleges konfliktusokat. A helyi kultúra integrálása érdekében a császár szobrát a helyi istenek közé állították; ha a közösség ezt elfogadta, akkor a rómaiak számára minden jól alakult. (Ha viszont nem, az már egy egészen más történet volt.)
Az ukrán konfliktusban ennek sem látjuk semmi jelét. Itt mindkét fél nemcsak fizikailag, de kulturálisan is végezni akar a másikkal. Mindketten betiltották a másik nyelvét, tagadják egymás létét mind történelmileg, mind kulturálisan, és a háború lezárása után mindketten meg akarják semmisíteni a másik nemzethez tartozó lakosságot, legalábbis kulturálisan. Az ukrán háború egy zéró összegű játékká nőtte ki magát, mely most már csak totális győzelem vagy totális vereség során tud lezárulni. A testvérharc extrém gyűlölete véres tobzódássá fajult, melyet most már nem lehet rábeszéléssel leállítani.
Mindezek fényében kénytelen vagyok fenntartani a korábbi nézetemet, miszerint amíg Európa folytatja az ukránok fegyverezését, és Amerika is fegyvereket értékesít az európai országoknak, hogy azokat az ukránok számára biztosítsák, addig a fegyverek és az emberek rendelkezésre állása mellett Trump elnök bármikor találkozhat Putyinnal, Zelenszkijjel, akár kettesben, hármasban, európai vezetőkkel együtt vagy anélkül – lényegtelen. Fides és pietas nélkül ez a háború az utolsó emberig és az utolsó pillanatig folytatódni fog. Jelen körülmények között azonban egyik lehetőség sem tűnik reálisnak.
Nem is érdemes említeni, hogy a helyzet éppen ellenkezője valósul meg: mindkét fél a legrosszabb szándékokkal tekint egymásra. Így a harc sokszor vonzóbb opciónak tűnik, mint a "hitszegőkkel" folytatott párbeszéd. Ezt tetézi az a keserű tapasztalat, hogy a huszadik század háborúinak vesztesei milyen borzalmas árat fizettek a konfliktusok lezárása után. Elég csupán Trianonra gondolnunk, hogy érzékeljük ennek a súlyát.
A vae victis politikája teljesen ellentétes a pietas politikájával, és mind az európaiak, mind az oroszok a vae victis, vagyis a vesztes totális kizsigerelésének hívei. Ennek a lehetőségnek a rémképe pedig szintén a további harcra sarkallja a feleket. Így hát jómagam egyáltalán nem hiszek már abban, hogy Trump elnök két szép szeméért majd Putyin és Zelenszkij megölelik és megcsókolják egymást, mert "daddy" ezt kérte. Trump elnök pedig látjuk, hogy egyáltalán nem lépi meg azokat a lépéseket, melyek előre tudnák hozni a háború végét, elsősorban, mert a békekötésnél a háborún való nyerészkedés tulajdonképpen sokkal jobban foglalkoztatja.
