Természetesen, szívesen átfogalmazom Kafka sírjára vonatkozó szöveget, hogy egyedibb legyen. --- Franz Kafka, a modern irodalom egyik legmeghatározóbb alakja, csendes nyugalomra lelt a prágai Zsidó temetőben. Sírja egyfajta titokzatos vonzerőt áraszt,

A szerző korábbi regényében, a "Kafka macskái"-ban megismert elbeszélő, most Prágában lép színre, hogy bemutassa legújabb művét. A nemzetbiztonsági szolgálat azonban figyelmezteti, hogy a könyv tartalma érzékeny témákat érinthet, és könnyen felkorbácsolhatja a kedélyeket. Ha valóban létezett egy rejtélyes szöktetés, amely megakadályozta Franz Kafka 1924-es temetését, akkor ki pihen valójában a sírjában? Miközben a sajtóban heves viták robbannak ki a könyv körül, egy producer és egy világhírű rendező, aki utolsó lehetőségét keresi az adaptációval, feszültségek sorát indítják el. Az elbeszélő magánélete is váratlan fordulatokat vesz, ahogy a figyelem középpontjába kerül.

Az ünnep előtti délután újra felhívtam Noét, hogy megtudjam, hogyan halad a készülődéssel. Talán nem kellett volna rákérdeznem, de úgy éreztem, bármilyen kérdést tettem volna fel, akkor is idegesen reagál. Sietett, a háttérben hallottam, ahogy edények csörömpölnek a konyhában. Megkérdeztem, miért ragaszkodott ahhoz, hogy nálunk legyen a vacsora, miért nem inkább a szüleihez ment, ahol az anyja boldogan főzött volna neki és Marcinak. Türelmetlenül elhárította a kérdésemet, mintha időnként magának is bizonyítania kellene nőiességét és anyaságát, hogy a munka mellett is képes fenntartani egy háztartást. A hangjában éreztem a neheztelést, amiért nem vagyok mellette a nagyünnepen. Rosszul esett, hogy nem tudok neki segíteni, bár ha főzött, engem is kitiltott a konyhából. "Két séf nem dolgozhat együtt," mondta határozottan, és nem tűrte el a megjegyzéseimet, hiába főztem gyakrabban, mint ő. Nem érdeklődött, hol és kivel töltöm az ünnepet, mintha sejtette volna, hogy inkább elkerüli a témát, vagy csak próbálta magát érdektelennek mutatni. A hangja hűvös volt, szinte idegen. Úgy éreztem, szándékosan viselkedik így, vagy talán hat hét távolság után én váltam érzékenyebbé a szavaira.

A prágai Régi-új zsinagóga előtt hosszú sor kígyózott a zsidó újév estéjén. A keskeny Maiselova utca két végén kordonnal elkerített területen golyóálló mellényes rendőrök álltak, és detektoros biztonsági kapun engedték át a zarándokokat. Hana a tömegben észrevette Adamot, én az egyik oldalán mentem, míg apja, Krank, a másikon haladt, aki hosszú időn át hezitált, hogy egyáltalán csatlakozzon-e a többiekhez. Aggódott, hogy esetleg kellemetlen ismerősökkel találkozik, főleg a hitközség vezetőivel, akik őt nyugdíjazták, és a levéltár ideiglenes irányítását egy fiatal kollégára bízták. Végül Krank azzal nyugtatta magát, hogy senki sem veheti el tőle az ünnepet és a hagyományait; ráadásul azok, akik őt eltávolították, inkább a Zsidó Múzeummal szomszédos, modernebb stílusú Spanyol zsinagógába járnak a Vězeňská utcában. A Régi-új zsinagógában, ahogy ő fogalmazott, a helyi öreg urak mellett, akik évtizedek óta hűségesen imádkoznak ott, legfeljebb külföldi turisták tömegére és néhány átutazó ortodox üzletemberre lehet számítani.

Krankot jól ismerték, így soron kívül bejuthattunk, és a zsebemben lévő fémtárgyakat sem kellett kipakolnom. Amikor az Altneu súl bejárata előtt álltunk, képtelen voltam elkerülni, hogy Hanára ne pillantsak. Ahogy visszanézett rám, egy pillantásból megértettük egymást. Mindkettőnk gondolatában a négy évvel ezelőtti őrült éjszaka visszhangzott, amikor egy dzsesszklubban töltött órák, némi ital és fű hatására felmásztunk a zsinagóga padlásszobájába. Ott, ahol a legenda szerint Lőw rabbi életre keltette a Gólemet, és ahol Hana apja és barátai a diktatúra sötét éveiben szamizdatokat bújtattak. Az akkori éjszaka emléke most egy nyalókával a kezében cuppogott, ahogy Hana magához szorította, hogy megvédje a tömeg nyomásától.

Hana szemében egy különös világ bontakozott ki előttem. Egyszerre tükröződött benne a dacos női öntudat, amely a nehézségek ellenére is erőt sugárzott, egy anya mély szenvedélye, aki mindent megtesz a gyermekéért, a megértés iránti vágy, ami a szívébe ívódott, és a magányos nő titkos vágyainak hívogató szikrája.

Nem álltam a pillantását. Összekuszálta az életemet, de ahogy elkaptam a tekintetem, és a tömegben szédelegve haladtam a zsinagóga bejárata felé, már nem éreztem azt az indulatot, mint korábban. Az járt a fejemben, vajon mit szólnak az ismerőseik, akik sejtik, ki vagyok.

A dohos páraszagot árasztó zsinagógában elváltak útjaink. Hana a női karzatra ment Adammal, én Krankkal a földszinten, hátul találtam csak helyet, de innen is megcsodálhattam az imaház középkori boltíveit, a frigyszekrényhez vezető kőlépcsőt, a középen elhelyezett, hagyományos tóraolvasó emelvény, a bima ketrecszerű, cizellált rácsozatát és a vascsillárokat. Szerencsére a rabbi az emelvényről szólt a hallgatósághoz, így láthattuk is, hallhattuk is. Tolmács fordította angolra a szavait.

Röviden beszélt. A közel-keleti és európai terrormerényletek áldozataira emlékezett, majd a folyamatos küzdelemről szólt az élet és a halál erői között. Ezek a kérdések, mondta, az iszlám fundamentalizmus, az új nácizmus korában nem csupán filozófiai absztrakcióként jelennek meg előttünk. Nehéz az isteni törvény és az emberi sors összefüggéseit elfogadnunk, amikor ismét elvakult gyűlölettel és ártatlan áldozatok sokaságával kell szembenéznünk, mint a vészkorszak idején. Az újév előestéjének hagyományos jelentése is érzékenyebben érinti mindnyájunkat, amikor három könyv nyílik az égben. Ki az életre íratik be a következő évben, ki az elmúlásra, a legtöbben azonban a közepesek könyvébe, és egy ideig függőben marad, élnek-e, halnak-e a következő esztendőben, hogy módjuk legyen megtérni és helyet kapni az első könyvben. A megtérő bűnös kedvesebb a megbocsátó Isten szemében, mint aki sosem vétett. De a külső fenyegetés mellett is mindenkinek elsősorban a saját személyes életével, a saját tetteivel és a saját mulasztásaival kell számot vetnie. Nemcsak morális számvetést hoz azonban az újév minden alkalommal, hanem igazi lételméleti kihívást is. Egy talmudi példázatot említett, amelyben rabbik beszélgetnek: jobb lenne az embernek nem megszületni erre a világra, de ha már megszületett, akkor nincs más választása, mint folytonosan mérlegelnie cselekedeteit. "Elébed helyezem az életet és a halált, az áldást és az átkot, és válaszd az életet", idézte beszéde végén a tórai parancsolatot.

Az utolsó mondatai lenyűgöztek és mélyen elgondolkodtattak. Olyan érzésem volt, mintha nem egy rabbi tanításait hallgatnám, hanem egy kortárs egzisztencialista vívódását. Közelebb hajoltam Krankhoz, hogy elkapjam a szavakat, amelyek olyan erőteljesen hatottak rám.

Pesten is jól jönne néhány ilyen rabbi.

Itt sem található túl sok.

Ismeri személyesen? kérdeztem.

Czitront? Még az ellenzéki táborból. Ő is megküzdött a saját harcáért, míg eljutott idáig.

Mit kell tudni róla?

Csak az apja volt zsidó, és ez a tény sorsfordító hatással volt az életére. Terezinben megölte a háború, ami tragikusan eldöntötte a sorsát. De a rabbisághoz való eljutás nem volt ilyen egyszerű; be kellett térnie, hogy aztán külföldön folytathassa tanulmányait, Amerikában és Izraelben. Régen festett, nem is akármilyen tehetséggel. Absztrakt kompozíciói mellett kubista stílusban készült aktokat is alkotott. Ám egy idő után felhagyott a festészettel, és elmerült a gondolataiban. Egy hirtelen indulat hatására összevagdosta figuratív vásznait, mintha a múltját akarta volna megsemmisíteni.

A saját képeit? kérdeztem döbbenten. Krank bólintott, azután elhallgatott, imakönyvébe merült. A rabbi a szertartás után, kifelé menet, odalépett hozzánk. Látta, hogy együtt vagyunk, rám nézett, Krank pedig kényszeredetten bemutatott.

Az unokám édesapja.

Akkor a varázslat elérte a pillanatot, és Czitron szemeiben csillagok gyúltak. Húsos, nagy tenyerével barátságosan nyújtott kezet nekem. A kézszorítása meleg volt és erőteljes, szinte magával ragadó.

„Maradsz az ünnepekre?” kérdezte kíváncsian. Csak bólintottam, és egy mosollyal jeleztem, hogy igen.

Akkor még folytatjuk a beszélgetést, biccentett. Sajnálom, Rudi – fordult Krankhoz angolul, hogy én is megértsem, talán a figyelmetlensége miatt, észre sem véve, hogy nem váltott vissza az anyanyelvére, miközben megfogta a kezét. Nem volt mit tennem. Igazán sajnálom. Talán most jött el az idő, hogy megírd a hősies múltat. Vagy esetleg a monográfiádat Kafkáról.

Krank arca hirtelen megrándult, majd csak bólintott. A rabbi lassan arrébb lépett, hiszen mások is türelmetlenül várakoztak. Nem szándékoztam beszélni vele, de amikor kimondta, hogy „még beszélünk”, valamiért magától értetődőnek tűnt, és belülről úgy éreztem, hogy lenne néhány gondolatom, amit szívesen megosztanék vele.