A világjáró viking király útja végül Jeruzsálem földjére is elérkezett.

Szinte tehetetlenek voltak az angolszász királyságok a viking támadásokkal szemben

Harald Sigurdsson 1015-ben látta meg a napvilágot, egy olyan világban, ahol a hatalom és a hódítás szövik a sorsokat. Apja, Sigurd, Syr, a legbefolyásosabb helyi vezetők egyike volt, aki a viking társadalom élvonalában állt. Anyja, Åsta Gudbrandsdatter, először I. Olaf norvég király felesége lett, aki 995 és 1000 között uralkodott. Azonban Olaf sorsa tragikus fordulatot vett, amikor a szomszédos svédek és dánok szövetsége megdöntötte a hatalmát, és ő életét vesztette a híres svolderi tengeri ütközetben. Miután feleségül ment Sigurdhoz, Åsta magával hozta Olaf fiát, így a fiatal Harald számára a történelem és a hatalom öröksége már gyermekkora óta adott volt.

Harald születésének évében Olaf sikeresen birtokba vette a norvég koronát, amit jelentős mértékben mostohaapja támogatásának köszönhetett. II. Olaf néven (1015 - 1028) Norvégia egyik legjelentősebb uralkodójává vált, ám regnálása, mint sok más skandináv királyé, nem zökkenőmentesen zárult: 1028-ban Nagy Knut, Dánia és Anglia hatalmas királya száműzte őt, így Haralddal együtt menekülniük kellett.

Olaf ekkor Kijevbe menekült, amikor azonban 1030-ban visszatért onnan, Harald 600 emberrel csatlakozott hozzá. Ekkor még mindössze 15 éves volt, a mindent eldöntő stiklestadi csatában pedig nem hozott szégyent magára. Ez azonban kevésnek bizonyult az ütközet megnyeréséhez, Olafot megölték, Haraldnak pedig menekülnie kellett.

Harald ebben az időszakban I. (Bölcs) Jaroszlávhoz menekült, aki Kijev uralkodójaként nemcsak Olafot fogadta be korábban, hanem Haraldnak is távoli rokona révén segítő kezet nyújtott. A kijevi fejedelem hamarosan a hadsereg egyik kapitányává léptette elő, ami lehetőséget biztosított számára, hogy számos hadjáratban részt vegyen. Harcai során többek között a lengyelekkel, besenyőkkel és bizánciakkal is összecsapott, ezzel formálva saját hírnevét a harcmezőkön.

Harald keresztelése egy lenyűgöző aranyozott berakás formájában elevenedik meg, amely egy 11. századi oltár vagy ereklyetartó dísze. A művészeti alkotás gazdag részletei és kifinomult kidolgozottsága nemcsak a korabeli vallási szertartásokat tükrözik, hanem a kereszténység elterjedésének jelentőségét is. A fénylő arany és a finom motívumok egyaránt hangsúlyozzák a szertartás szentségét, miközben a történelmi kontextus is megelevenedik a szemlélő előtt, lehetővé téve, hogy átéljük Harald ünnepélyes keresztelőjének pillanatait.

Harald 1033 körül Konstantinápolyba indult, miután Jaroszláv elutasította kérését, hogy feleségül vehesse egyik lányát. Ezt a szomorú eseményt egy fennmaradt, általa írt szerelmes ének is megörökítette. Ötszáz fős kíséretével együtt csatlakozott a császár varég testőrségéhez, ami azt is jelentette, hogy részt vett a bizánciak hadjárataiban.

Harald első harci tapasztalatait a levantei kereskedőket támadó arab kalózok ellen szerezte, majd Kis-Ázsia partjainál próbálta meg felszámolni az őket támogató városok ellenállását. Ekkoriban Bizánc katonai szempontból átmeneti sikereket könyvelhetett el az arabokkal folytatott összecsapásokban, amelyhez nagyban hozzájárult a varég testőrség jelenléte is. A sagák szerint Harald egészen az Eufrátesz folyóig is eljutott, ami figyelemre méltó teljesítménynek számít.

Az egyik epizód felfedi, hogy a város ostroma hosszú hónapokig elhúzódott, és a támadóknak végül nem sikerült bevenniük. Ekkor egy különös módszerhez folyamodtak: madarakat fogtak el, amelyek a város területén fészkeltek. A madarak lábaira égő ágakat erősítettek, majd szabadon engedték őket. A kétségbeesett szárnyasok, ahogy visszatértek otthonaikhoz, lángra lobbantották a várost, pusztító tűzvihart keltve ezzel.