Mit jelentett ez, és milyen okok vezettek a szükségességéhez?

Kritikát írni egy sorozat ötödik évadáról valószínűleg sokkal könnyebb feladatnak kéne lennie, mint amennyire én itt küzdök ezzel a cikkel. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy valami figyelemfelkeltő címet kellene adnom, mint például: "Ebben a gyilkos-nyomozós sorozatban inkább engem öltek volna meg", vagy "Pont annyira élvezetes végignézni ezt az évadot, mint hat órát a kórházi folyosón várakozni". Végül azonban a fenti cím mellett döntöttem, mert talán ez tükrözi legjobban a bennem zajló érzéseket. De kezdjük el az elején.

Az Only Murders in the Building (Gyilkos a házban) 2021-ben indult a Hulun, itthon a Disney+-on, és a sorozat egyik főszereplője maga a címbeli ház, a fiktív Arconia nevű óriási lakóépület New Yorkban. A másik három főszereplő pedig a ház három lakója: az egykor híres, mára befordult színész, Charles-Haden Savage (Steve Martin), az önmagát folyamatosan fényező korábbi Broadway-rendező, Oliver Putnam (Martin Short), a két idős fickó mellé pedig becsatlakozik Mabel Mora (Selena Gomez), akiről azért nem tudok ilyen kétszavas jellemzést adni, mert minden évadban csavartak egyet az alapvető személyiségjegyein.

Ha nem várunk el olyan mélyreható reflexiókat az időskorról és az elmúlásról, mint amilyeneket Haneke a "Szerelem"-ben vagy Egoyan az "Emlékezz!" című filmben tálal, és ha a különös idős-fiatal kapcsolatok finom árnyalatait inkább a "Elveszett jelentés" vagy a "Léon, a profi" stílusában hagyjuk, akkor az eddigi évadokban igazán szórakoztató pillanatok tanúi lehettünk a hármas dinamikájának. Nem csupán egy legendás épület és a trió képezte a történet középpontját, hiszen minden egyes évad egy új gyilkossági rejtélyt is felvázolt. A Martin-Short-Gomez hármasa a true crime podcast iránti szenvedélyükkel indult, amikor az első évad első részében felfedezték, hogy valós haláleset történt az Arconiában. Ekkor döntöttek úgy, hogy nyomozásba fognak, és a teljesen amatőr módon végzett kutakodásukból egy érdekes podcast született.

Az "Only Murders..." sorozat, amelynek alapszituációja évről évre visszatérően egy épületben bekövetkező haláleset körül forog, nem igazán hagyott mély nyomot a televíziós tájban. Nem hozott forradalmi újítást a színjátszás terén, sőt, olykor úgy tűnhet, mintha egy Chuck Lorre-féle sorozatba csöppentünk volna (például a "Két pasi meg egy kicsi" vagy a "Big Bang Theory" világába), ahol a nézők már nem is lepődnek meg a poénok ismétlődésén, amelyek ráadásul hamar klisévé válhatnak. Az epizódok könnyed, félórás formátuma, a laza nyomozások, valamint a főszereplők közötti belső és egymás elleni rivalizálás, együtt az emlékezetes (vagy éppen ellenkezőleg, irritáló) mellékszereplőkkel, eddig leginkább a "kellemes" jelzővel írhatóak le.

A harmadik évadban a sorozat valóban a csúcsra jutott: miután a második évadban egy másik true crime podcastot is bevontak a cselekménybe, a harmadik évadban már a Broadway reflektorfényében tündököltek olyan neves színészek társaságában, mint Meryl Streep és Paul Rudd. Rudd, a harmadik évad nyitóepizódjában, egy meglepő és drámai pillanatban összeesik a közönség szeme láttára, de ígérem, hogy ennél több részletet nem árulok el!

A negyedik évadban egy különös filmes-kaszkadőr mozdonyt kapcsoltak a dilivonat elejére, amelyben még a legelvetemültebb ötletek is helyet kaptak, például az, hogy Hollywoodban egy igazi produkciót akarnak készíteni a főszereplők podcastjáról, valós filmsztárokkal, akik saját magukat alakítják. Ez az évad még tartogatott néhány élvezetes pillanatot, de amikor a ház eddig ismeretlen szárnyában élő furcsa baráti társaságot behozták, már egyértelmű volt, hogy a készítők kezdik elveszíteni a szikrázó kreativitásukat. Az Arconia épületének titokzatosságát pedig egyre erőltetettebben próbálták meg felnagyítani, ami már nem igazán tudta fenntartani a nézők érdeklődését.

A negyedik évad, amely az Arconia világában zajlik, a korábbi évadokban már megismert portás, Lester tragikus halálával zárult. Ebből a drámai fordulatból indult az ötödik etap, és most, tíz rész után, itt állunk: a főszereplők feltárták a valójában nem is egyszerű, hanem kétszeres gyilkosság rejtélyét, lelepleztek különféle befolyásos figurákat, és megóvták Arconia városát. Ám számomra nehezen érthető, miért volt szükség egy olyan évadra, amelyben alig akadt humor vagy érzelem, és a gyilkosság körüli szálakat sem tudnám hitelesen visszaadni. Ráadásul ennek az évadnak voltak olyan elemei, amelyek miatt szégyellem, hogy nem hagytam abba ezt a sorozatot.

Azok a kis részletek, mint amikor egy hatalmas vállalat akvizíciója éjfél körül derül ki, vagy amikor a második évad végén újra izgulnunk kell, hogy vajon Selena Gomez Mabele szívét egy gyilkos nyerte-e el, talán még elnézhetők lennének. De sajnos ebben az évadban sokkal súlyosabb, és a helyzetet még inkább rontó problémák is felmerülnek.

Egyrészt a történetbe úgy csempészik bele az olasz maffiát, mintha egy régi, elavult bűnügyi film forgatókönyvéből másolták volna a karaktereket, annyira klisés és nevetséges az ábrázolásuk, hogy még a negyedszázada népszerű Irigy Hónaljmirigy is csak a fejét rázva mondaná, hogy „na, ez már tényleg sok”. Másrészt felfedezzük, hogy Arconia rejtett titkai nem csupán a sötét és misztikus folyosókra korlátozódnak; a város szívében egy évtizedek óta működő, exkluzív titkos kaszinó is bújik, amely a legnagyobb sztárok játszótere - és a legnagyobb meglepetés, hogy ez a csodálatos hely soha senkinek nem tűnt fel, mintha a világ legnagyobb titka lenne, amit csak a legbátrabb kalandorok merészelnének felfedezni.

A főszereplők történetei is bőven tartogatnak meglepetéseket. Mabel számára az évad középpontjában az a kihívás áll, hogy szembenézzen azzal a ténnyel, miszerint régi barátnője, aki mára a világ egyik legnagyobb popsztárjává vált, beköltözik a közös házba. Steve Martin karaktere, Charles, kísérleti tesztoszteron kúrára adja a fejét, ami időnként furcsa viselkedést eredményez: hol izgatottan toporog, hol pedig izmait megfeszítve, mintha egy szexuális ragadozóvá válna. Martin Short által megformált Oliver pedig több epizódon keresztül küzd a dilemmájával, hogy nem meri elmondani feleségének, hogy nem szeretne elköltözni a házból – de a nézők már előre sejtik, hogy mi fog történni, amikor a konfliktus végre megoldódik.

Az évad fontos szereplője még három szupergazdag és szuperbefolyásos milliárdos, akiket a tinifilmekből ismert Logan Lerman mellett olyan színészek alakítanak, mint Renée Zellweger és Christoph Waltz. A megjelenésük elpazarolt lehetőség azzal, hogy a karaktereik olyanok, mintha minden jelenetben kockával dobták volna ki a személyiségüket és a motivációjukat. A legrosszabbat, LESTR-t a végére hagytam.

Miután Lester, a portás meghalt, az Arconia kapott egy új portást, LESTR-t, a mesterséges intelligenciával működő portásrobotot. A mesterséges intelligenciával működő portásrobot már bőven az a szóösszetétel, ahol elvesztettünk mindenféle kapcsolatot a való világgal, a humorral, az értelmes történetszövéssel, főleg, ha hozzávesszük, hogy az évadban visszatérő valami (viccnek azért nem nevezném), hogy a ház meleg lakója szoros kapcsolatot alakít ki a robottal.

Ez az évad sajnos nem találja meg a ritmusát; a nyomozás unalmasan vontatott, és a már eddig is elképesztő fordulatok mellett nehéz újat mutatni. A főszereplők karakterei szinte teljesen feltárultak előttünk, így már nem igazán tudunk új dimenziókat felfedezni bennük. Bár a nyolcadik epizód megvillanthatja, hogy a sorozat képes egy epizód keretein belül feszültséget, meglepetéseket, érzelmeket és humort ötvözni, a befejezés végül ismét ugyanoda tér vissza: a túljátszott, üres semmihez.

És mi ebből a tanulság? Hogy ez az évad is sikeres volt, úgyhogy be is rendelték a hatodik évadot, ami nagyrészt Londonban fog játszódni. Semminek semmi értelme.