Danis Lídia húsz évvel ezelőtt végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, azóta pedig számtalan figyelemre méltó szerepben kápráztatott el minket.

Danis Lídia szerint a sikerhez mindenképpen kitartás kell. Ha van célod és vannak álmaid, akkor érdemes ezekért dolgozni, de nem görcsösen, mert az könnyen visszaüthet - Kabát RESERVED, Cipő ZARA

Húsz évvel ezelőtt lépett a Színház- és Filmművészeti Egyetem kapuján, és azóta számtalan emlékezetes szerepben kápráztatta el a nagyérdeműt. Danis Lídia, aki több színházi színpadon is otthonra lelt, jelenleg a tatabányai Jászai Mari Színház társulatának büszke tagjaként varázsol el bennünket minden egyes előadás során. Beszélgetésünk során a pályafutásának kezdetéről, a különböző karakterek megformálásáról, az anyaságról, valamint a származás kérdéseiről osztotta meg gondolatait.

Peresztegben töltötted életed egyik kulcsfontosságú időszakát, ahol a mindennapok élményei és tanulságai formálták jellemedet. Milyen alapokat és értékeket szívhattál magadba ezen a különleges helyen?

Tizenkét éves voltam, amikor életünk egy fontos fordulóponthoz érkezett: elköltöztünk Sopronból Peresztegre. Felnőttként visszatekintve világosan látom, hogy ez a lépés egy teljesen új fejezet kezdetét jelentette a számomra. A városi iskola helyett egy kisebb létszámú, falusi intézményben folytathattam tanulmányaimat, amit máig ideálisabbnak tartok. Itt a pedagógusnak nem harmincöt-negyven gyerekkel kellett megküzdenie, hanem csupán tizennyolc-húsz kisdiákkal, ami lehetővé tette a sokkal személyre szabottabb, hatékonyabb és emberibb megközelítést.

Hogyan vélekedsz arról, hogy ez mennyire formálta a döntésedet a színházi pálya irányába?

A falusi iskola különleges alapot teremtett számomra, és számos szempontból meghatározta a jövőmet. A magyartanárnőm mintha természetesnek tartotta volna, hogy mennyire vonzódom a versekhez. Irodalomórákon gyakran lehetőségem nyílt, hogy előadjak egy-egy kedvenc költeményt, ami különösen értékes volt, hiszen az ottani közeg és iskola nem követte a világ egyre gyorsabb ütemét. Ez a nyugalom és a figyelem lehetőséget adott arra, hogy igazán elmélyedjek a költészet varázsában.

Peresztegen minden sokkal nyugodtabb volt, ami lehetőséget adott arra, hogy több figyelem jusson mindenkire, nemcsak rám, hanem az osztálytársaimra is. Emlékszem, tizenhárom évesen részt vettem egy versmondó találkozón, amit egyébként tizenhat éveseknek hirdettek meg. Jártuk az országot, és hihetetlenül boldog voltam. Már akkor egyértelmű volt számomra, hogy később Sopronba megyek vissza, a Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceumba, dráma-latin szakra.

Az irodalom, a versek és a novellák iránti érdeklődésed családi örökség, vagy ez teljesen egyedi érdeklődés?

Úgy vélem, hogy ez egy igazán különleges élmény. Azonban nem feledkezhetek meg arról, hogy a tanárok rendkívüli támogatása, inspiráló jelenléte és a lehetőségek biztosítása nélkül mindez nem valósulhatott volna meg. Hálás vagyok nekik, hogy segítettek felfedezni a saját potenciálomat.

Az elmúlt húsz év során, amióta elhagytam az egyetemi környezetet, rengeteg átalakuláson ment keresztül a szakmám. A szemléletmódok, a siker definíciója, a kihívások és a pályán való érvényesülés terén is jelentős változások figyelhetők meg. Számomra ezek a változások izgalmas kihívásokat és új lehetőségeket teremtettek. Hogyan látod te ezeket a trendeket és fejlődéseket a saját tapasztalataid tükrében?

Még mindig hihetetlen kimondani, hogy húsz éve végeztem. Az idő gyorsan elrepült, de belül sokszor még mindig ugyanannak a fiatalnak érzem magamat, aki akkor voltam.

A pályám kezdeti szakasza meglehetősen dinamikusan indult: harmadéves koromban főszerepet kaptam a Vígszínházban, és akkor úgy tűnt, minden simán és harmonikusan halad. Azóta azonban sok minden megváltozott. A független színházak – amelyek véleményem szerint a színházi kultúra igazi pulzálását képviselik – komoly kihívásokkal néznek szembe. A sorozatok világában is észleltem egyfajta torzulást, ami új megvilágításba helyezi a színészet fogalmát. Mára a színjátszás egészen más értelmet nyert számomra.

Szerencsére én megélhettem kivételes lehetőségeket - például az HBO-nál vagy neves magyar rendezőkkel dolgozva. Hálás vagyok a sorsnak, hogy jó műhelyekben dolgozhattam. A Vígszínház, a Szegedi Nemzeti Színház és most a tatabányai Jászai Mari Színház, ahol már tíz éve vagyok, mind olyan helyek, amelyek számomra értéket képviselnek.

Ha visszapillantok az elmúlt húsz évre, egy olyan pillanat ugrik be, amikor megvalósítottam egy régóta dédelgetett álmomat. Ez a pillanat nem csupán egy esemény volt, hanem egy mérföldkő is az életemben. Az a szerep, amit játszottam, nemcsak a szakmai fejlődésemet segítette, hanem rengeteget tanított arról, hogy ki is vagyok valójában. A büszkeségem forrása nem csupán az elért eredmény, hanem az az út is, amit bejártam, a kihívások, amikkel szembenéztem, és a támogatás, amit a környezetemtől kaptam. Ez a tapasztalat formálta a jövőmet, és örökre velem marad.

Rengeteg felejthetetlen pillanat kavarog a fejemben. A színházi munkáim közül különösen emlékezetes a három év, amit Szegeden töltöttem, hiszen ez az időszak mélyen nyomot hagyott bennem. Juronics Tamás olyan feladatokat szánt nekem, amelyeket sok színész egy egész karrier során csak álmodik. Olyan ikonikus szerepeket játszottam el, mint Hedda Gabler, Makrancos Kata, a Három nővér Natasája és a Boldogtalanok Rózája – mindezt viszonylag rövid időn belül. Ez az időszak rendkívül termékeny volt, és szakmai szempontból kitörölhetetlen élményeket nyújtott számomra.

A filmes világban talán az HBO Aranyélet című sorozata hozta el számomra a legnagyobb meglepetéseket és kihívásokat, ahol Jakab Erika karakterét alakíthattam. Az alkotók, Diószegi Zsombor, Mátyási Áron, Stalter Judit és Fodor Judit, hatalmas bizalmat fektettek belém, amit örökre megőrzök a szívemben. Tatabányán rengeteg izgalmas lehetőségem adódott, hiszen olyan szerepekben is kipróbálhattam magam, mint Lady Macbeth vagy Stuart Mária, ami mindig is álmaim között szerepelt.

A nők a színházi és filmes világban számos kihívással néznek szembe, amelyek sokszor összetett és mélyen gyökerező problémákra vezethetők vissza. Először is, a női szerepek gyakran sztereotipikusak, és a karakterek mélysége helyett a külső megjelenésükre helyezik a hangsúlyt. Emellett a rendezői és producerei pozíciókban a nők alulreprezentáltak, ami korlátozza a női perspektívák és történetek megjelenését. Továbbá, a munkahelyi egyenlőség is komoly problémát jelent, hiszen a nőket gyakran alacsonyabb fizetéssel és kevesebb lehetőséggel jutalmazzák, mint férfi kollégáikat. A munka és család egyensúlyának megtalálása is nehézségekbe ütközhet, hiszen a szórakoztatóipar gyakran igényel hosszú munkahétvégéket és utazásokat, ami megnehezíti a családi életet. Ráadásul a szexuális zaklatás és a diszkrét megkülönböztetés is súlyos problémák, amelyekkel sok nő szembesül a szakmában. A női hangok és tapasztalatok hangsúlyozása mellett fontos, hogy a közönség és a szakma is tudatosan támogassa a változást, hogy a színházi és filmes világ igazságosabb és befogadóbb hely legyen mindenki számára.

Negyvenöt évesen kezdem egyre inkább érezni, hogy a drámairodalomban jóval több szerepet írtak férfiaknak. Gondoljunk csak az összes klasszikus orosz drámaíróra - az ő műveikben is több a férfi főszerep. Ez nem egyedi jelenség, hanem szinte minden szerzőnél megfigyelhető.

Egy izgalmas élmény, ahogy az idő előrehaladtával a szerepköröm folyamatosan átalakul. Régebben egy darabban a polgármester lányát formáltam meg, most pedig, ugyanebben a műben, az édesanya karakterét öltöm magamra. Ez a váltás új perspektívákat és mélységeket ad a színészi játékomhoz.

Nem tartozom azok közé, akik ezen rágódnak, vagy azon töprengenek, hogy éppen melyik főszerepet kellene eljátszanom. Ugyanakkor világosan látszik, hogy a férfiak számára szélesebb a választék: több szerep és lehetőség áll rendelkezésükre, amelyek lehetővé teszik, hogy szabadabban kifejezzék magukat.

Volt olyan szerepálmod, amit szerettél volna eljátszani, de valahogy nem adatott meg, és most az idő múlása miatt talán már nem is lenne rá lehetőséged?

Soha nem voltak konkrét szerepálmaim, amelyeket mindenáron meg akartam valósítani, mert az élet mindig a megfelelő kihívásokat dobta elém. Több mint húsz évvel ezelőtt, fiatal Nemzeti stúdiós koromban néztem meg Schilling Árpád rendezésében a Közellenség című előadást. Az előadásban Fekete Ernő és Szirtes Ági lenyűgöző teljesítménnyel keltették életre a lovakat, egy kancát és egy csődört, ami mély benyomást tett rám.

Néztem, és azt éreztem, hogy valami ilyesmiért érdemes színésznek lenni. Ez mély nyomot hagyott bennem, de nem gondoltam, hogy valaha megvalósulhat. Aztán pár évvel ezelőtt hirtelen megkaptam ezt a szerepet. Csodálatos pillanatként éltem meg és meghatározó beteljesülésnek éreztem, amikor megláttam a próbatáblán, hogy én játszom a kancát. Gyakran jöttek szembe a pályámon olyan lehetőségek, amelyekről nem is gondoltam, hogy ennyire sikeresek lehetnek.

Milyen hatással van az anyaság az életedre és a karrieredre?

Számomra mindig is világos volt, hogy a színészet és az anyaság nem csupán összeegyeztethető, hanem egymást kiegészítő élmények is. A várandósságom alatt szinte az utolsó pillanatig színpadon álltam. Emlékszem, egyszer Kern András humorosan megjegyezte, amikor már a nagy pocakommal játszottam, hogy talán itt az ideje egy kis pihenésnek. Ebből végül egy mulatságos jelenetet hoztunk létre, és sosem merült fel bennem, hogy a gyermekvállalás miatt abba kellene hagynom a színészi pályát.

A fiam születése után gyorsan visszatértem a munkába, de mindvégig odafigyeltem arra, hogy számára egy stabil és biztonságos környezetet biztosítsak. Mindig ugyanaz a bébiszitter gondoskodott róla, és tudatosan elkülönítettem a színházi világot a családi élettől. Nem szerettem volna, hogy a gyermekem a színház forgatagában nőjön fel, hiszen fontos volt számomra, hogy a gyermeki évei a szeretet és a biztonság jegyében teljenek.

Milyennek érzem magam anyaként? Ez egy izgalmas és kihívásokkal teli utazás számomra. Minden nap új tapasztalatokat hoz, amelyek formálják a gondolkodásomat és a hozzáállásomat. Néha úgy érzem, hogy erős és eltökélt vagyok, máskor pedig kétségeim támadnak, de minden pillanatban próbálom a legjobbat nyújtani. Az anyaság számomra egy végtelen tanulási folyamat, tele szeretettel, türelemmel és némi humorral. A gyermekeim boldogsága és fejlődése mindig is az első helyen áll, és igyekszem olyan környezetet teremteni számukra, ahol szabadon kibontakozhatnak.

Alapvetően egy folyamatosan önmagát kritizáló anyának tekintem magam, aki szinte soha nem elégedett azzal, amit csinál. Ritkán tapasztalom, hogy valamit igazán jól sikerült megvalósítanom. Emlékszem, amikor még kicsi volt, esténként a fürdés alatt sokszor mély beszélgetéseket folytattunk. Ilyenkor szívből megnyílt előttem, és megosztotta velem a közösségünket foglalkoztató gondokat, valamint a saját belső vívódásait.

Ez a szokás azóta jelentős átalakuláson ment keresztül, de a nyílt kommunikáció továbbra is megmaradt közöttünk. Közben ő tizenhat éves lett, és teljesen más személyiséggé vált, mint amilyen én vagyok. Sokkal laza, kevésbé görcsös, és gyakran olyan bölcsességeket oszt meg, amelyek engem is tanítanak. Vele mindig őszinte és néha nagyon kemény vagyok, de ez a mély kapcsolat, amely köztünk kialakult, teszi igazán erőssé a viszonyunkat.

Roma származásúként hogyan éled meg a kettős identitást a magyar társadalomban és a színházi közegben?

Mostanra a roma származásom már nem kérdés, ebben az életszakaszomban inkább arra koncentrálok, mit tehetek más roma származású gyerekekért, felnőttekért. Gyerekkoromban persze voltak sérelmek - hiszen a gyerekek egymással tudnak a legkegyetlenebbek lenni -, de ezeken túlléptem. A pályámon csak jó dolgokat tapasztaltam, nem ért bántás a származásom miatt, és ezt pozitívan élem meg.

Hosszú ideig egyáltalán nem kaptam olyan szerepeket, amelyek a származásomhoz kötődtek volna. Meglepő módon a rendezők sosem gondoltak rám ilyen karakterekkel, mert az arcvonásaim nem feleltek meg a hagyományos romaképnek. Inkább egzotikusabb, indiai jellegzetességeket láttak bennem. Ennek köszönhetően a karrierem során számos különböző szerepet játszhattam el, és rendkívül hálás vagyok, hogy ilyen széles spektrumon mozoghattam a színpadon.

Ez számomra mindig azt bizonyítja, hogy a színészetben, ahol képzelőerő és alkotóerő találkozik, végül teljesen mindegy, milyen a bőrszíned. Persze később érkeztek olyan szerepek is, amelyek kifejezetten kapcsolódtak a származásomhoz.

A fiatal roma művészek számára, akik most lépnek be a művészeti világba, íme néhány tanács: 1. **Büszkeség a kultúrára**: Ne féljetek kifejezni roma identitásotokat a művészetetekben. A kultúrátok gazdag hagyományokkal rendelkezik, amely inspirációt adhat a munkáitokhoz. 2. **Folyamatos tanulás**: Tartsatok nyitott szemmel és füllel. Tanuljatok más művészektől, látogassatok el kiállításokra, és vegyetek részt workshopokon, hogy új technikákat és perspektívákat sajátíthassatok el. 3. **Kapcsolati háló építése**: Építsetek kapcsolatokat más művészekkel, kurátorokkal és a művészeti közösség tagjaival. A támogatói kör létrehozása segíthet a pályafutásotok előmozdításában. 4. **Kísérletezés**: Ne féljetek kísérletezni új stílusokkal és anyagokkal. A művészet a felfedezésről szól, és a bátor próbálkozások gyakran vezetnek a legizgalmasabb eredményekhez. 5. **Történetek mesélése**: Használjátok műveiteket arra, hogy meséljetek a roma kultúráról, élményekről és kihívásokról. A művészet ereje abban rejlik, hogy képes hidat építeni az emberek között. 6. **Kitartás**: Az út nem mindig lesz könnyű, de a kitartás és az elszántság kulcsfontosságú. Minden nehézség egy új lehetőség a tanulásra és a fejlődésre. 7. **Önazonosság**: Maradjatok hűek önmagatokhoz. Az egyedi hangotok és látásmódotok teszi a művészeteteket különlegessé. 8. **Támogatás keresése**: Ne habozzatok segítséget kérni. Legyen szó mentorokról, barátokról vagy közösségi csoportokról, sokan szívesen segítenek az utatok során. Ezek a tanácsok segíthetnek abban, hogy sikeresen navigáljatok a művészeti világban, miközben megőrizzétek roma örökségeteket és identitásotokat.

Azt szeretném átadni az embereknek, hogy mindenki egyedi és értékes, és hogy a saját történeteink, tapasztalataink formálják a világot körülöttünk. Fontos, hogy merjünk önmagunk lenni, és ne féljünk megosztani a gondolatainkat, érzéseinket. Az őszinteség és az empátia erejével közelebb kerülhetünk egymáshoz, és közösen építhetünk egy támogatóbb, megértőbb közösséget. Mindenki hozzájárulása számít, és a különböző nézőpontok gazdagítják az életünket.

A színpad számomra az a hely, ahol igazán kifejezhetem önmagam. Tudom, hogy sokan kíváncsiak a hírességek magánéletére, de én nem érzem úgy, hogy az én életem elég izgalmas lenne ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt tálaljam. Nem szeretnék mesterségesen felnagyított sztorikkal vagy kreált drámákkal szórakoztatni az embereket. Számomra a színpad az a tér, ahol valódi énemet mutathatom be, és ahol a tehetségem révén tudok hatni másokra.