Szeretnél belemerülni egy igazán fordulatos thriller világába, ahol Julianne Moore és Sydney Sweeney lenyűgöző teljesítménye ragad magával?

Van egy régi mondás: "Az ördög is odajár kakálni, ahol a legmagasabb a hegy". Kate Garretson (Julianne Moore) egyedül igazgat egy lovardát, nehezen kel ki reggelente az ágyból, minden nap gyötrelem számára, mióta a felesége balesetben elhunyt. Nem, nem elírás, a film szépen és a legnagyobb természetességgel hozza be az LMBTQ szálat, nem kezeli különlegességként, úgy mutatja be, mint ami az élet része. Kate pont olyan, mint bárki más, aki nemrég elvesztette a házastársát. Ha ez nem lenne elég csapás, kiderül, hogy roskadozik az istálló tetőszerkezete, sürgősen meg kell javítani, ám a nőnek nincs pénze rá, így volt férjétől (igen, most sem írtam el) kénytelen kuncsorogni. Emellé még betoppan hozzá problémás lánya, Claire (Sydney Sweeney), aki csak akkor bukkan fel, ha épp pénzre van szüksége. Vagy ha el kéne tüntetni egy hullát.

Az Apple TV legújabb saját gyártású alkotása, az Echo Valley, egy megdöbbentően erőteljes családi dráma, amely izgalmas thriller elemekkel is bővül. A feszültség mesteri adagolása mellett a két műfaj nem ütközik egymással, hanem kiegészítik egymást. Ha figyelembe vesszük, hogy Brad Ingelsby, a forgatókönyvíró, aki a Kate Winslet főszereplésével készült Easttowni rejtélyek című sorozattal is elnyerte a közönség tetszését, akkor nem meglepő a film színvonalas megvalósítása. Király Jenő, a neves filmesztéta, egy alkalommal megjegyezte, hogy a valódi, fojtogató horror a mindennapi életben rejlik; amikor ezt a vásznon látjuk, szinte megkönnyebbülünk, amikor megjelenik a szörny, hiszen az már nem a valóság része. Az Echo Valley is hasonlóképpen működik: a brutális dráma és a feszültséggel teli thriller elemek egyesítése révén egy olyan élményt nyújt, amely a nézőkben mély nyomot hagy.

Claire karaktere egy olyan figura, aki valóban elgondolkodtatja az embert a gyerekvállalás mélységeiről és nehézségeiről. Az ő története rávilágít arra, hogy a szülői szeretet és odaadás milyen könnyen válhat manipuláció tárgyává. Claire, aki nemrégiben átesett egy drogelvonón – természetesen a szülei anyagi támogatásával – most azért tér vissza, mert szüksége van egy új telefonra. Ám közben kiderül, hogy a lány egyre mélyebbre süllyed a problémák tengerében, miután véletlenül kidobta a zűrös barátja táskáját, amiben egy rakás drog lapult. A történet során nemcsak Claire belső vívódásait ismerhetjük meg, hanem azt is, hogy a szeretet sokszor viszonzatlan marad, és a gyerekek hogyan képesek kihasználni a szülők feltétlen támogatását. A helyzet tovább bonyolódik, amikor feltűnik a lovardánál a díler, Jackie Lawson (Domhnall Gleeson), aki nem éppen baráti szándékkal érkezik, hanem fenyegetésekkel. Claire élete egyre inkább a káosz felé halad, és a kérdés csak az, hogy vajon képes lesz-e kiszabadulni a saját maga által kreált szorongató helyzetből, vagy végleg elveszíti a kontrollt a saját sorsa felett.

Az Echo Valley itt teszi fel a fontos kérdést: meddig képes elmenni egy szülő a gyermekéért, és itt fordul át igazán thrillerbe.

Az Echo Valley rendezését Michael Pearce mesteri precizitással irányította, lehetőséget adva a táj szépségének és az istálló körüli részletek elbűvölő varázsának kibontakozására. A rendező nagyszerű közeli felvételek révén hozza életre ezeket a finom részleteket, így a nézők számára egy valóban magával ragadó vizuális élményt teremt.

Minden baj gyökere Claire-re vezethető vissza. Nem csupán azért, mert hol lelkileg manipulálja az édesanyját, hol pedig fizikai erőszakra ragadtatja magát, hanem mert ő az, aki olyan helyzetekbe keveri a körülötte lévőket, amelyek már nem csupán melodramatikusak, hanem inkább krimibe illőek. De szeretném elkerülni, hogy túl sokat felfedjek a film izgalmas fordulataiból, hiszen a cselekmény olyan kiszámíthatatlan, hogy sokszor magunk sem tudjuk, mi vár ránk a következő pillanatban. Az utolsó csavar pedig annyira meglepő, hogy csak kapkodjuk a levegőt a döbbenettől.

Julianne Moore – mint mindig – most is lenyűgöző az önfeláldozó anya megformálásában. Érdekes, hogy több mint egy évtizeddel ezelőtt egy teljesen eltérő karaktert alakított, amely szintén mély nyomot hagyott a nézőkben. A Stephen King klasszikusából, a Carrie-ből készült 2013-as adaptációban ő volt Margaret White, a címszereplő vallási fanatikus édesanyja, aki félelemben és tudatlanságban tartja lányát (akit Chloë Grace Moretz játszik). Az ellentétes szerepek közötti váltás még inkább kiemeli Julianne tehetségét és sokoldalúságát a színészet terén.

Sydney Sweeney lenyűgöző teljesítményt nyújt, hol sebezhető, hol pedig agresszív lánygyermekként, és a Moore-ral való kölcsönhatásuk valóban magával ragadó. Érdemes megemlíteni Leslie barátnőjét, Leslie Olivert megformáló Fiona Shaw-t is, aki sosem csalódást okoz: emlékezetes a Harry Potterben, az Andorban, a Fleabagben és a True Bloodban, és természetesen itt is brillírozik. Van benne egyfajta természetesség, amivel életre kelti a karaktereket, ami rendkívül jót tesz az Echo Valley atmoszférájának, hiszen gyönyörűen ellensúlyozza az olykor látomásszerű, néha kicsit mesterkélt jeleneteket. Domhnall Gleeson Jackie szerepében kellőképpen irritáló, és ne feledkezzünk meg Kyle MacLachlanról sem, aki Kate volt férjeként tűnik fel egy cameo szerepben.

Nem szeretném túlzásba vinni az Echo Valley dicséretét: a kiváló szereplőgárda és a meglepően izgalmas, fordulatos cselekmény ellenére nem mondható az év legjobb thrillerének. Minden pillanata jól meg van komponálva, de érezhető, hogy a streaming platformok világára készült. Bár az Apple TV-hez méltó magas színvonalat képvisel, mégis inkább egy ügyesebb tévéfilmnek felel meg. Az igazság az, hogy nem is törekszik többre: egy klasszikus, egyszeri megtekintésre szánt mű, amit mindenképpen érdemes egyszer átélnie a nézőknek.