"A nők vállán hatalmas teherként nehezedett, hogy a több műszakos munkarend mellett otthon is helyt kellett állniuk" - mondta Kisőrsi-Farkas Zsófia a Mandinernek.

Hanem mit?

Teljes életmódváltozást. Ami, ezt fontos hangsúlyozni, nem önkéntes vállalás volt, hanem a kor kényszeréből született. Jutka sem azért választotta a mindennapi utazást, a parasztból munkássá válást, mert meg lett volna győződve ennek akár a saját, akár az ország számára előbbre vivő voltáról. Hanem külső nyomásra. Az erőszakos téeszesítés következtében ő is, ahogy a falusiak többsége, elvesztette mindenét, az élete kiszámíthatatlanná vált, így muszájból próbált a városban boldogulni.

Mennyire volt országos jelenség, amit a kötet a Szombathelyre ingázó gyári munkások mindennapjain keresztül bemutat?

Természetesen! Íme a szöveg egyedi változata: Valóban. Az a folyamat, amely során ez a létforma megszületett, mély hatással volt az egész társadalomra. Különösen azért, mert hazánk agrárország volt, így a több évszázados struktúrák szétszakítása, valamint a termelőszövetkezetek kialakítása több hullámban zajlott. Az első szakasz a negyvenes évek végén indult, és a végső fázis 1959-től 1961-ig tartott.

Az örökösök közül sokan a termelőszövetkezethez csatlakoztak alkalmazottként, míg mások a közeli gyárakban kerestek boldogulást. Csak egy maroknyi embernek sikerült megőriznie önállóságát.

Miért pont ez az átmenet és benne hangsúlyosan a nők sorsa érdekelte ennyire?

A hatvanas évek számomra különösen izgalmas időszak, mivel ez az évtized a társadalmi átmenetek színtere volt. Ekkor zajlottak le a legradikálisabb változások, amelyek máig formálják a társadalom struktúráját. Az interjúalanyaim között a nők túlsúlyának több magyarázata is van. Egyrészt a nők általában hosszabb életűek, így több közülük válhatott interjúalannyá. Másrészt a helyszín is hozzájárult ehhez: Vas megyében, ahol az interjúkat készítettem, a könnyű- és textilipar virágzott, ami jelentős hatással volt a nők életére és szerepére.

Mettől meddig követhetjük nyomon Szombat Jutka életét?

Egy kis gyerekkori előzményt, azaz a világháborús és az ötvenes esztendők rövid bemutatását leszámítva a hatvanas évek elején, a téesz szervezésekor lépünk be az életébe, és a hetvenes évek végéig kísérhetjük. Közben rengeteg minden történik vele: férjhez megy, gyermeke születik, és beköltöznek egy szombathelyi panellakásba. Mindezen keresztül jól példázható, hogyan jött létre, és milyen tulajdonságokkal bírt ez a fajta, a parasztságot kényszerből felváltó első generációs gyárimunkás-réteg, és miben voltak mások a tagjai, mint a másod-, harmadgenerációs városi kollégáik.

Mi volt a legfőbb eltérés?

Mivel előbbiek az egész gyerek- és kamaszkorukat a paraszti kultúrában töltötték, azt az értékrendet hordozták, amit a szüleiktől, nagyszüleiktől észrevétlenül magukba szívtak, másként gazdálkodtak a jövedelmükkel és a szabadidejükkel is. Szakképesítés híján magasabb pozícióba nemigen jutottak, ezért nyilván kisebb volt a fizetésük is, azt viszont nagyon beosztották. És gyakran mezőgazdasági pluszmunkából származó jövedelmekkel egészítették ki: hétvégenként visszajártak a szülői házba besegíteni, később kertet vettek, és a megtermelt zöldséget, gyümölcsöt, saját készítésű savanyúságot, bort eladták a piacon vagy akár a munkatársaknak, szomszédoknak. A szabadidő eltöltését tekintve jellemzően nem szívesen vettek részt az állampárthoz kötődő rendezvényeken. Sok interjúalanyom mesélte, hogy a földeken váró sok tavaszi munka miatt időpazarlásnak gondolták a kvázi kötelező május 1-jei felvonulásokat, és amint véget ért a hivatalos program - ahogyan általában a többi szabadnapjukon is -, rohantak dolgozni. Ennek eredményeként még inkább hátrasorolódtak a hierarchiában, és sokszor kimaradtak azokból a juttatásokból, amelyek az e programokon aktív brigádtagoknak jártak. Például nem kaptak szakszervezeti beutalót az üzemi üdülőkbe. Nem is nagyon tudtak volna egy hétre elmenni nyaralni, hiszen a földet, a kertet nem lehet csak úgy otthagyni. "Mi a munkára születtünk", ahogyan az egyik beszélgetőpartnerem találóan megfogalmazta.

A nők triplán, hiszen a gyár és a föld vagy kert mellett a háztartásban és a gyereknevelésben is helyt kellett állniuk. Erről hogyan meséltek?

Habár ebben az időszakban a sok gyermek születése már nem volt mindennapos, mégis mindenki elfogadta, sőt, természetesnek tartotta, hogy legalább egy kisbaba érkezése elengedhetetlen.

Ráadásul úgy, hogy sokszor a paraszti származású munkások kapták a legrosszabb, akár az egészségre is ártalmas hatású munkákat. Főszereplőnk is egy olyan gyárban kezdett el dolgozni, ahol egész nap fülsiketítő zaj volt, és a gyapot szálló porát lélegezték be bármiféle védőfelszerelés nélkül. Volt, aki téglagyárban robotolt hasonló körülmények között, más a nehéz vasalókat emelgette napi sok órában, vagy a súlyos talicskát tolta fel-alá. Konkrét határozatokat találtam, hogy a hatalom nemcsak engedte, de kifejezetten szorgalmazta is, hogy a nők a Rákosi-korszak traktorra ültetett lányaihoz, asszonyaihoz hasonlóan a férfiakéhoz hasonló nehéz fizikai tevékenységeket végezzenek.

Mégis ők lettek a túlélők.

Természetesen! Íme egy egyedibb megfogalmazás: "Valóban, nem csupán tudományos szempontból, hanem emberi oldalról is rendkívül izgalmas élmény volt számomra ez a sok beszélgetés. Olyan rendkívül erős és kitartó egyénekkel találkoztam, akik mély benyomást tettek rám."

A rendszerváltozás után sikerült valamelyest rehabilitálniuk magukat, és kijutniuk a Kádár-kor árnyékából?

Érdekes ellentmondás, hogy a sok nehézség ellenére sokan nosztalgiával idézik fel az államszocialista időszakot, és sajnálják a mai fiatalokat a jelenlegi bizonytalanságok és a megélhetési költségek miatt. Érthető, hogy sokan előrelépésként élték meg, amikor a régi agyagpadlós otthonokból egy komfortosabb panelházba költöztek. Viszont fontos, hogy ne így tekintsünk vissza erre az időszakra, mivel utólag világosan látható, hogy...

Arról nem is beszélve, milyen károkat okozott a következő nemzedékekben az, hogy a gyerekekre a fizikai szükségleteik ellátásán túl nem igazán maradt idő, energia. Felkapott téma lett mostanában a transzgenerációs trauma, és az szinte biztos, hogy ennek az élethelyzetnek a lenyomatát még az unokák, dédunokák is viszik tovább magukban. Erről nem is volt könnyű beszélgetni senkivel.

Milyen témákban volt eddig nehéz rávenni őket a beszélgetésre?

A kuláküldözésről még ilyen sok év távlatából sem szívesen beszéltek. Ha rávették magukat, megrázó esetekről számoltak be, tele erőszakkal, öngyilkossággal. A párttagság témáját szintén vonakodva kezelték. Akadt, aki csak a többedik beszélgetésünk alkalmával hozta szóba, mennyire megtörte, hogy miután a fenyegetések ellenére sem lett párttag, még a legkisebb előmenetel lehetőségét is elvették tőle. Még megrendítőbb volt annak az idős embernek az esete, aki először azt állította, soha nem volt köze az MSZMP-hez, majd azt, hogy már a rendszer összeomlásakor csatlakozott, a helyzetből fakadóan mindenféle előny reménye nélkül. A levéltári kutatásaimból viszont feketén-fehéren kiderült, hogy az illetőnek a pártagkönyvére az 1960-as években került a bélyegző. Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, milyen zsigeri félelemként maradt a legtöbbekben a "ne szólj, szám, nem fáj fejem" parancs. És volt még egy harmadik viszonylag kényes téma is.

Micsoda? Mi ez a különös dolog, ami meglep minket?

A vallásosság kérdése. Jól tudjuk, hogy az államszocializmus rendszerében sok minden függött attól, ki hogyan élte meg a hitét. Az ingázók a rendszer keretein belül viszonylag szabadok voltak ebben, legalábbis nem érte őket különösebb retorzió - amúgy is a hierarchia alján voltak. Van egy érdekes történet a könyvben ezzel kapcsolatban. Jutka gyerekének a bérmálkozásával a pártnak semmi problémája nem akadt, viszont mindenáron meg akarta tudni tőle, egyébként sikertelenül, hogy melyik pártvezér gyereke volt még ott a templomban, mert az már szabályszegésnek számított. Ez is a társadalmi csoportok közötti láthatatlan falak létét bizonyítja - a fennhangon sulykolt egyenlőség ellenében.

Ha valaki rendkívül tehetséges, célorientált és eltökélt, képes lehet áttörni a korlátokat, amelyek körülveszik.

Ritkán. Az államnak, azon belül a gyáraknak elemi érdekük volt a minél nagyobb tömegű olcsó munkaerő. Az ingázók a felsorolt okok következtében többnyire betanított munkát végeztek, esetleg néhány tanfolyam elvégzésére kaptak lehetőséget. Az egyenlőségre visszatérve: rég elfogadott tudományos tény, hogy bár a szocialista rendszer azt állította magáról, két osztályból áll, valójában már maga a munkásréteg sem volt egységes. Az egyes rétegek között eleve meglévő feszültségeket, indulatokat pedig tovább gerjesztette a politika és az általa irányított média. Az ingázókat például alulteljesítőnek, lustának, ügyeskedőnek ábrázolták karikatúrákban és gúnyos írásokban, hangsúlyozván, hogy mégis mennyivel jobban élnek. Csak arról felejtettek el beszámolni, hogy kevesebb pénzt keresnek, ezért is kénytelenek pluszban a mezőgazdaságban dolgozni látástól vakulásig. A városiak irigykedtek a falusi ingázókra - gyakran kinevetve a tájszólásukat, a ruhájukat is -, a falusi ingázók meg városiakra a magasabb fizetésük, a jobb állásuk miatt. A hatalmon lévők az "oszd meg és uralkodj" logika alapján nem is nagyon törekedtek az ellenérzések, konfliktusok megszüntetésére.

Az ingázókból pedig egy idő után ugyancsak teljes jogú városiak lettek.

Pontosan. A legtöbben, akárcsak Jutka, a város szívébe költöztek, főként az újonnan épült lakótelepekre, ahol élete végéig leélhették mindennapjaikat. Az aktív éveiket általában egyetlen munkahelyen töltötték, ami a stabilitás szimbólumának számított. Jutka esetében a munkahelyváltás olyannyira ritka volt, hogy férje sokáig próbálkozott, hogy meggyőzze őt a több műszakos munkarend elhagyásáról, hogy a kisfiuk érdekében egy műszakos, kiszámíthatóbb életformát válasszanak. A munkanélküliség szinte tabunak számított; mindenki annyira félt tőle, hogy még a legrosszabb körülmények között is inkább tűrték a nehézségeket, mintsem hogy kockáztassanak. A családi munkaerőpiac menetrendje is meglehetősen kiszámítható volt: ha valaki bekerült egy gyárba, idővel a rokonok is követték, és a nyugdíjig együtt húzták az igát, mint egy nagy család.

Mit örököltek a gyerekek és unokák mindebből a gazdag örökségből?

A szorgalmat mindenképpen. Általában az ingázók, illetve az első generációs munkások gyerekeiből lettek az első generációs értelmiségiek. Mivel a szülők nem tudtak kitörni a skatulyákból, minden erejükkel azon voltak, hogy az utódaiknak lehetőség szerint már ne kelljen sem a rendszer által üldözött parasztként, sem lesajnált, megvetett betanított munkásként élniük; taníttatták, segítették őket. Ha ők nem lettek volna ilyen kitartók, ma sokan sokkal kevésbé kényelmes körülmények között élnének.

Miért érezte úgy, hogy elengedhetetlen, hogy minél szélesebb körben bemutassa azokat a Jutkákat, akik hóban és fagyban is kitartóan bicikliznek vagy buszoznak a gyárba?

Természetesen! Íme egy egyedibb változat: Valóban. Mostanra eljutottunk ahhoz a kritikus ponthoz, ahol az élő tanúk száma folyamatosan csökken. Társadalmunk elöregedőben van, és a fiatalok és idősek közötti szakadék egyre mélyül. Ha azonban egy huszonéves kezébe veszi ezt a könyvet, talán jobban megérti, miért beszélnek és viselkednek úgy a nagyszülei, ahogy. Az ötvenes-hatvanas éveikben járó generáció pedig ráébredhet arra, hogy a szüleik nem azért voltak távolságtartóak, mert nem szerették őket, hanem inkább a saját, kiszolgáltatott körülményeik miatt.

Számomra mindenki óriásként tűnik fel, különösen a női hősök, akik mindezt büszkén, panasz nélkül és egyenes háttal viselték végig.